Saját verseim

Hív a messzi távol
Egy másik világból
Fényjelek vonzanak
Mégis ideláncol
Testem, börtönfalak

A nevem 2 szó csupán
Kipontozott rublikán
De végül semmit sem jelent
Mást is hívtak így talán
Ködebeveszett emberek

Láttam már senkiket
Műmájer trendiket
Lélektelen bábok voltak
A pénz semmit sem jelent
Mind köddé oszoltak

A Puskin mozi lelőhelyéről
Semmit sem tudok
Akármilyen csinos lányok is kérdezik
Csak megszokott útvanalakon mozgok
Míg a lelkünk műanyaggal mérgezik

Ha több időm lett volna
Én is mentem volna moziba
Nem voltam én moziban már rég
Akármilyen film akármiről szólna
Megnézhettük volna
Csak hívott a mókuskerék
 

Partravetett halként
Időért kapkodok
Kínomban sikoltanék
Némán csak tátogok

Megfojtanak rendszabályaid
Menetrendszerinti elvárásaid
Úgy érzem ilyenkor a szárnyaim téped
Megkötöznek komoly jótanácsaid
Sohasem tudnálak követni téged

Pedig igazad van jól tudom
De engedd elkövetnem saját hibáimat
Hagy éljek szabadon
Otthonom úgyis te vagy

De a leghidegebb csillagok vonzanak
Arra indulok amerre úgysem egyszerű
A jövő rejt még titkokat
Megannyi álmos zökkenő
 

Kongóan üres
Lényegtelen
Klisékre járó közhelyes
teljesen lélektelen

Futószalagon gyártott
sorozat terméke csak
rózsaszínre mázolt
Illúziók emléke vagy

Színtelen, szagtalan
Hamis fényben sütkérező
Valójában súlytalan
Csak másokban létező

Személytelen műanyag
Virtuális lény csupán
Zsinórok mozdítanak
Szériashowk színpadán

Ezernyi Senki János
Egyéniségtelen jelmezek
Arctalan hasonmások
Alvajáró húshegyek

Tudjátok, hogy merre mentek?
Hogy az út végén mi vár
Vagy csak mentek-mendegéltek
Molylepkék a fény után

Márciusi hó szitál
És a téli szél cibál
Arcokra ül a döbbenet
Időnk feje tetejére áll
Ez már végképp őrület

Azt mondják a tudósok
- Papírjuk van, hogy jogos jósok
Jégsapkánk mindenhol olvad
És bár vizünk lesz majd jó sok
Küszöbön egy új jégkorszak

Modern etikus epikusok
Ők mindig olyan okosok
Sorsunk van is bztos kézbe
Nálatok politikusok
Hála 'légyen a jó égbe

És bár félnek és bár fáznak
Mégis vég nélkül vitáznak
De bele sosem egyeznének
- Inkább odébb elodáznak
A Kyotói egyezménybe

Struccként fejünk homokba dugva
Bölcsen dolgunk így letudva
Vagyunk leges-legjobb polgárok
Tanárainktól mindent eltanulva
Hazámnak így használok

Mint jó hűbéresek
Bár szavaink nem ékesek
Békésen fogyasztjuk az abrakot
- Hisz tételeitek is lehetnek tévesek
Várjuk a szép holnapot
 

Milyen érdekesek a messzi naplementék
Gyönyörű tengerparti bíbor esték
A horizont egy szivárványban egyesül
- A holdat bősz nagy férgek ették
Rágták lelkét legbelül

A hajnal első sugarával érkezem
Az ég bíborába mártom kezem
Elfelejtettél de ki nem irthattál soha
Legyőzhettél, de nem vehetted el hitem
Több vagyok mint napok egyhangú sora

Fövenybe markoltam, csak porladó moha
Zöld volt de kezemben szétfolyt pora
Ezer sas sikított velem
Zászlókat égethetsz - meg nem ölhetsz soha
Sohatöbbé, örökre sohasem

Hazafelé ezer út kavarog
Mint kígyók az avaron
Port fúj szemembe a szél
Karmaimmal az arcom kaparom
Belémtépő pengeéles acél

Hajók úsznak a sivatagon át
Karavánokat vonszoló vitorlák
Dühöm hajt és eltaszít
Legutolsó délibáb
Szavam csal és elvakít

Csak én nem tudom hol vagyok
Fülemben a vér dobog
Kettéváló vörös tenger
Mint minden régi, ős dolog
Úgy sújt le rám az új regggel

Este úthengerekkel randizok
Úri módon porcelán teát iszok
Hajlonganak az indiai teafák
A Hold ma este is oly finom
Nézi a sok elefánt

Eldübörögnek ablakom előtt
Trombitálnak, vért fújnak és agyvelőt
Őrültek, de okkal mérgesek
Ellopta a dzsungelláz a friss esőt
És most szomjasak és éhesek

Velem üvöltenek a hegyek lakói
Remegnek függőhidak platói
A nap beteg elipszisekben pörög
Epicentrumokban omlanak alattvalói
És én édesen elszédülök

Mikor lesz újra nyár?
A kék hó üresen fáj
A teafák csupaszon lengenek
A Dunán sok víz lefolyt már
Meg jégtáblák és vesztesek

Ellentétes ritmusban mozgok
Minden sorból mindig kibomlok
Más lenni én egyszer sem tudok
Mint a Dunán öngyilkos jégfodrok
Minden árral szembefordulok

Sose láttam tengerparti naplementét
Vágyaim csak férgek ették
Minden szavam elmeorvosoktól mentesül
Beszámíthatatlan viharokban teremtettek
Villámok cikáznak legfelül



 

Választásaim bizonytalanok
Döntéseim megkérdőjelezhetőek
Útvesztőkben rohanok
Elveszetten élek

Folyosókon szaladok
Labirintus falakon
Fáklyák tüzébe nézek
Félig sem szabadon
Árnyékokban égek

Ezerszer jártam már itt
És nem tudom hová megyek
Ezerszer éltem megint
És nem tudom, hogy ki legyek
Ezerszer égtem meg itt
És egyszer sem adtak vizet
Ezerszer haltam megint
Egyszer sem kaptam hitet

Ezerszer halt már meg ott
Sosem volt halni miért
Ezerszer feltámadott
Sosem volt élni valakiért

Eltévedtél és én nem kerestelek
Bolyongj csak árnyak között
Egyszer sem szerettelek
Felébredtél, elvesztettelek
A tűz közénk ütközött

Lépcsők között keresgélek
Állítólag van kiút
Bukfencezek, esek-kelek
Kitalálni nem tudok

Szeretnék mindent újrakezdeni
Mindent szebben mondani
De bennem megtörnek a szavak
Mint hamu és salak
Kezdek széthullani
Nincs mit újrakezdeni

Ki jön ma érted?
A fáklyák elégtek
Kiálts, hogy a hegy is rengjen
Barlang üregekben
Kiálts, hogy zengjen, a mennyezetekben
Üvölts, hogy féljen, mindenki a mélyben
Gyújts meg, hogy égjek, mint ezerszer régen
Sikolts, hogy sírjon,mindenki a sírban
Kriptákban, vagy bárhol, amerre csak gyászol
A Tél, a néma halott tél, koporsófedél
Eltakar, mint máskor, mikor csak visszatér

Gyufaárus lányok utolsó gyufaszála
Ariadné megszakadt mentőfonála
Kapaszkodj belém, utolsó szalmaszálba
Ne nézz lefelé, már nincs sok hátra

Gyufaárus lányok utolsó gyufaszála
Ariadné megszakadt mentőfonála
Kapaszkodj belém, utolsó szalmaszálba
Ne nézz lefelé. Már nincs sok hátra.


 

Törmelék, salak
Porladó szavak

A szemed kőkemény
Fázok, mert hideg
Mert nincsen már remény
Csak neked, csak veled

Az élet hatalmas óriás
Porszemként elfújt a szél
Céltalan, kalandos ecsetvonás
Magamnak én vagyok a cél

És a célhoz magam vagyok eszköze
De az én szememben lángban ég az ég
Csak neki és csak vele
Ha elég, akkor sem elég

A nap is csak egy nagy fehér golyó
Elgurították és még gurul
Szememben patakzó könnyfolyók
fakadnak míg emléked fölém borúl

Miért kell az égbolt, folyton, hogy égjen?!
És szomjazzam egyre csak őrült tüzét
Bontsd le, hogy hulljon és essen szét értem
Döntsd le, darabokra tördeld kék színét

(Mert vártam a többre, a szebbre, a jóra
Hiába, időmet csak eltékozolva
Mert minden a semmibe tartva halad
Elönt, eláraszt az ősi, a régi harag
Mert semmi sem marad, csak)

Törmelék, salak
Pusztító szavak.

Cigány srácok ragasztóztak hetes á buszon
Hogy boldogok, vagy sem, sajnos nem tudom.

Szomorú felhők vonulnak
Az égbolt szürke ménese
Beborult őszi napoknak
esőknek bús hírnöke

Egy olyan napon születtem
Viharoktól veszetten
Villámhajammal
Vad lettem és kegyetlen
Nem játszottam csak magammal
Nem játszottam senkivel

Amerre léptem, hideg szél fújt
Ahova mentem, mindig tél volt
Magammal vittem, bennem tombolt
És bár fájt, ó, néha szép volt

Mert minden magány szépség
Ami szép elérhetetlen
Érinthetetlen, mint a kék ég
Néztem, míg megfagyott szemem

És hittem a  legsötétebb éjben
Lázadva - és ezért rabként
Dühben dobzódva, és vérben
Napról napra éltem
Önmagam rabjaként
És senki sem jött értem

Gyűlölték a novemberi lidércet
Fagyos szeme messzeségbe révedt
Nem beszélt napsugárról
Mégis pokoltűzben égett
Nem tudva nászról, mézes mázról

És annyi minden másról

Gyűlölték a tél fiát
Nem jutott jászól meghúznia magát

Csak fagyott virágok
Csak kopár pusztaság
Kihúnyó álmok
Kihúnyó vágy

Ágyam volt a jégmező
Minden létező
Kietlen táj a fekhelyem
Álmomban is velem
Bocsássatok meg nekem

De senki nem fogta kezem
Ha nevettem, nem nevettetek
Mindenki ellenem
Mindegy volt hová megyek

Mikor mások kabátjukért nyúltak
Olajkályhák mögül vacogtak
Szidtak folyton
Betegen elfogytak
Én akkor voltam otthon

Látva felhők bús menetét
Mint vonul láncrafűzve tavak, tengerek hada
Örök egyedüllétre ítélve
Ó, nekem csak ez szép
Megyek már haza
 

Madarak szállnak az égen
Szabadon, a kéken fehéren
Magukba vésve az ismerős tájakat
Faágat, víztornyot, házakat
Tudják őseiktől, ha menni kell

Pedig nem számolják napjaik
Nem tépdesik fakult naptár lapjait
A körülölelő levegő nyomását
Vagy a napsütéses órák számát
Nem elemzik tudósaik
Őseiktől mégis tudják

Ha hadirendbe készülődve
Menni kell a messzeségbe
Hegyeken, óceánon át
Követve kávéföldek illatát
A föld ölét elérve
Begyűjteni hajnalok dalát

Visszatérünk majd ha tavasz fakad
Az élet folyton hívogat
Én is hallom ám szavát
Mennék utána hát

De nekem ki mutat utat?
A szél elhordta őseim nyomát.
 

Elmúlnak a szavak

Augusztusi tüzijáték
A Mars is földközel
Utolsókat fáj a nyár még
Aztán őszülnie kell

Szabad szemmel láttam
Ahol ember nem járhatott
Hatvanezeréves titok
Virágzik az éj tavában

Mielőtt az ősszel végleg elköszön
Egyszer ünnepünknek is múlni kell
emlékünkre fátyolként vízözön
Borul és életünkre senki sem felel

A természet egyensúlyából kilépve
Gyomokként magáról letép
Az út közepén már látszik a vége
A körforgás kiszámíthatóan elér

Mit mondhatnák hát mi megmarad
Minden szónak csendben fúlni kell
Őrizd hát mélyen nyarad
Míg a száj szavakat lehel

felvidít és nevet
Játékoson felvonódik
Mielőtt még szeder
színűvé csókolódik

És hangja rekedtes foszlányokra tör
És fájdalmas, sikítozó kör
Vagy lezárt, holt anyag
Oszladozó por marad

Mert nyár a nyár az elnyomásban
Szerelemben, szabadságban
Születésben, fagyhalálban
Mi nyarunk a nyár hazában

Mert ez a mi nyarunk
Ma itthon vagyunk
Nyár, mit sírunkba viszünk
Amiben élünk és hiszünk

És magunkkal visszük
Őseink összes nyarát
Sírt, bölcsőt és hazát.

Villámokat szór az éj
Lángba boruló karéj
El nem olthatjátok soha
Enyém és nem adnám oda

Mint kómából ha ébredek
Minden még álmosabb
Egymásba font rétegek
Készen egy egész tudat

Rolómon át a világ
Csak csíkok szétszórt halmaza
Én nem láthatom át
Attól még ott marad

Nem láthatnak engem
Mégis itt vagyok
Szétszórva, elkülönülten
mégis összetartozunk

Összekötő láncunk az anyag
Hisz egy matériából vagyunk
Bár elválaszt és fogvatart
Együtt egyet alkotunk

Ma mégis egyedül alszom el
Párnám nehéz mint a kő
A szél villámokat kever
Minden fuvallat mérgező
 

Gödröt ástak titokban
Senki ne lássa, hallja
Eldugott kis zugban
Fák háta mögé állva

Sietve és csendesen
Árnyékként mozogva
Nem égett még mécses sem
Csak holdsugár a sarokba

Mit csináltok és miért
Arctalan ismeretlenek?
Még mécses sem ég
Csak ásóktól izzó kezek

A hold is felhők mögé búj
Én is félve reszketek
Az ég dörög és vad szél fúj
És az eső elered

Tócsákban csúszok űzött vadként
Karomon fainda tekereg
Mocsárvilágba száműzött rabként
Sárba hullva térdelek

Utolsó ásócsapás
Villámfénybe égett pillanat
Tudathasadás és dőlő falak

Kijózanító ébredés
Ők mennek, de valami marad
Gödörbe huppanó formátlan alak
Kísérteties temetés

Nem értem vagy nem akarom érteni
Átkiabálom a vihart, esőtengert
"Hűtlen hóhérok, hát kit temettek?
Miféle szerzet kit megöltetek
A pokol mely részéről jöttetek
Ti kísértetek, szellemek
Én őrültem meg vagy ti vagytok ördögök
Átkozott dögök, ki küldött, milyen rettenet
Hát válaszoljatok, kit temettetek?"

Átkozott válaszuk fülembe égett
Átkiabálva vihart, zajt, esőtengert
"Vak vagy bolond, hogy nem érted?
Eljöttünk és eltemettük az embert"

Azóta dobál álmomban az ágy
Álmomban engem temetnek arctalan szellemek
Azóta gyilkosom a vihar utáni csend.

Szikrázik a nyári ég
Bárányfelhők csúsznak rajta el
Oszoljatok szerteszét
Amerre karom terel

Unom a másodperceket
Hajam rázom a szélben
Minden szavad lepereg
Szemed hunyorog a fényben

Nézz körbe minden szöget bezárva
A világ túl sok lett neked
Forogva karod kitárva
Csak érzed nem értheted

De érints meg és megérintelek
A napok tűzbehúló rőzsenyalábok
Poros nyarakban fuldokló telek
Pókhálóba akadva kapálok

Körhintámban mosolyként kanyarodtam
Zöld füves mezők mára fakult arcain
Szédült gyerekkoromból megkopottan
Malomkövekkel megrakottan tértem vissza újra én

Ezer vonásomban más vagyok
Bárányfelhőkkel már nem harcolok
Ezer dolog megváltozott
De bent a régi szív dobog

Nézd, ahogy a nap nyugaton tűzbe húl
Hogy takaróznak homályba a hegyek
A gyúló lámpafény holtjátékba szorúl
Tudom, a világ sok neked.

Én azért vagyok veled
Hogy meggyógyítsalak
Segítselek,
               Hordozzalak

Ha lehet, ha szabad
Ha szívem a Holdban tükröződik
Unalmas, üres szavak
A holt és élő kergetőzik

Halk időtlen éjjel
Nem érted de érezheted
Fegyvertelen, tiszta kézzel
Érints meg és megérintelek.
 

Érintések égetik lelkemet
Homályos, tört szavak
Kaotikus, apokaliptikus jelek
Virágszirmok hullanak

Nyikorgó hegedűszó
Bennem robban a szél
Hullámfodrokban árad a tó
Kavarog, mint a vér

Őrült táncot jár esőcseppek hadával
Dübörögve roskad össze és kél
Ellenállhatatlanul sodor magával
Tükrében csillogó szememben él

Kántálnak a tölgyek és füzek
békésen és lágyan csobbanok
tüdőmben apró örömtüzek köszöntenek
A tükörképembe olvadok

Lebegek világok között
Félúton fény és létezés között
Lélegzetem nagyon távoli
Szívem kilóméterekről dobog
Jövök, és most itt vagyok

Lendkerekes emlékezetem pörög
Az én időm elérkezett
A napsugár mellembe döfött
Néztem távolodó éveket

Ölelésre tártam hát ki karjaim
Zuhantam a megsemmisülés felé
Elbúcsúztak és elszálltak romantikus álmaim
A föld zuhant felém
Nem engedjük már el egymást
Nem kerülhetjük el egymást
Hiszen összetartozunk
A mi táncunk ez egymásól ittasan
Más volt arcunk egykoron

Takarónk e régi kék lepel
Nem én halok meg ha meghalok
A tó vizében bújtam el
Csak tükörképem vagyok

Májusi virágok nyílnak
a dombok oldalán
Faágak lombfalán
Micsoda illat.

A szélben érzem
És lassan már gyúlnak
Az égen a lámpák és nyúlnak
le értem

Zene szól a Dunapartról
Hívogató és kacér
Bugyogó és kövér
Túlcsorduló hang szól

Mint egy horog belém akad
Húz magával az este
Fülledt, ócska helyekre
Levetkőzni kopott önmagam

Csilingelnek valahol a szemem mögött
- "Hol vagy, hol vagy, Péter
Nem vagy még egy kilométer"
Suttogják: - "Megszökött".

De a virágok illata
Madarak búcsúdala
Ahogy estébe fordul a nap
Vöröslő gombolyag
És faágak lombfala
Füves dombok oldala
Sírásra fakaszt

Pedig nem vagyok szomorú
Magányos farkas vagyok
Élek vagy meghalok
De minden túlságosan gyönyörű.

Vonzanak a csillagok.


 

Tágra nyílt üvegszemek
Jeges lélegzetek
Téli esték emlékei
Messzebb vagy, ég veled
Kihúnytak fényeid

Szomorúan cseng hangod
Fátyolos ólomharangod
Köntösödön vér csepeg
Túléltünk ezer kalandot
Elhagylak, hát ég veled

Napfényes mosolygós kék eget
Mennyegzői örömtáncos felleget
Őrizd szívedben arcomat
Elmegyek ma, ég veled
Szelíden őrzöm minden szavad

A múltam a múltad
Mindent tőled tanultam
Nélküled nem létezek
Legbékésebben melletted aludtam
Mégis végül elmegyek

Utam nem a te utad
elválunk és elmaradsz
Egyedül, ég veled
Egyedül, önmagad
Sokáig csendben néztelek

Túl a ködbevesző hegyeken
Lábnyomaid keresem
Merre vagy, hova fújt a szél?
Te voltál mindennem
Emléked bennem él

Az élet kegyetlen, gonosz
Egyfolytában veled ostoroz
Nem tudom, hogy mit tegyek
Álmomban veled vagyok
Szeretlek, Isten veled.

Szeretem a gitár hangját
Sikít a fájdalomtól mint én
Rázza a lélek harangját
Táncot járt a pokol tüzén

Lángívet húztam
Föld és ég között
Sziklaként zuhantam
A kelő nap üdvözölt

Megrázni jöttem a lét alapjait
Eltépni az unalom láncait
Nem tudhatjátok ki vagyok
A kelő nap ragyog
Szememben nyílva elvakít

Rénszarvasok üldöznek a jégmezőn
Égő tüdejükből párát füstölnek
Orr-kéményükön és szemük révedőn
Pásztázza a kristálytiszta hegyeket

Felettünk ózon fátylunk lyukadoz
Ibolyasugarak bombázzák végtelen testemet
Gyökereim legmélyéig hatolsz
Oxigénként belélegeztelek

Aranyszínűvé feslik a horizont
Jégsziromként fénylesz poharamban
Hihetetlenül szép szemed égkék foltként
Bontja a szinapszisokat agyamban

Szétesek, atomjaimra robbanok
Csak te maradsz belőlem
Ízedet őrizve lobbanok
Útjelző tűzzé az égen

Hitelesíted sorsomat
A teremtés emléke vagy
Évmilliókat égettél belém
Csókod az űrön át felém
Kozmikus ujjlenyomat

Kezdet és elmúlás virága
Létezés az örökkévalóság tengerén
Az én tavaszom most nyílik rád
Hát eljöttél elém

A gitárban is te pengtél
Csak téged halgattalak
Szavaimban újjászülettél
Most mind meghallanak

Északi fény fut végig
A holt tartományban
Világítótoronyként élek
Koromsötét magányban

Fiaim a csillagok
Lányaim a hosszúhajú üstökösök
Csillogásommal játszanak
Éjsötétemben látszanak, ha nem játszok velük

Viccesen zsizsegő érzéshullámok
Ostromolják fövenyes partjaim
Messzire elrepültem
Egy gitár húrjain

Titeket csak megálmodtalak
Ha akarnék felébrednék, de még várok
Titeket is meghalgattalak
De a földgörbületen túl új hangokat látok.

Fények villognak a sírok felett
Visszatérő kuncsaftok, kísértetek
Táncolnak az elhagyatott temető
Borostyánnal belepett, néhol megrepedő
Márványozott omladozó sírhalmai felett

Csipogva számolják vissza az éjfelet
Várják az egyszer már elvesztett életet
És mécsesek gyúlnak a szélben
Ujjonganak a fénymaszat emberek
Érzik, hogy mocorog valami a mélyben

A holdfény lassan elcsitul
Már a tenger sem háborog
A szemem most kifordul
Egy más világról álmodok

Fények vezetnek az alagúton át
Furcsa de édes zuhanás
Vérszomjas vámpírok és vonító vérfarkasok
Várnak a Hold túloldalán

A narancs ég alatt
Vérszagú rózsák hajtanak
És kéklenek a tüskés fűben
Simogatnak és megfojtanak
Indáik ölelésével

Hullámzik a föld és nevet
Napként ontja a meleget
Az anyák friss hullákat szülnek
Labdáznak a csontváz gyerekek
És a felhők felhevülnek

És izzad a néma ég
Könnybelábad a messzeség
A napot szétmarcangolják vérebek
A folyó minden cseppje ég
Tűzfolyók öntöznek és nem létezek

Egy borongós önsajnáló
Depressziós halvajáró
Lélektelen érzés vagyok
Zúgok, mint a húsdaráló
Tapsolnak az angyalok

(Sírokból kitörő rothadt kezekről álmodok
Az agyam a szájam szélén kicsordul
Délen egy milliárd ember háborog
A szememben egy világ torzul

És megtorzulva körbefordul
És ha látod hogy nem álmodok
Csak vakon nézlek s álmodón
A szememet lezárhatod.)

Kint lángol az erdő
Füstfelhőbe fúlnak a vadak
Sípoló és vadul tekergő
Szelek továbbviszik parazsad

Nevtnek gúnyosan a csillagok
Bűzösen ropognak a fenyvesek
Fussatok, szaladjatok
Nincs hova mennetek

Lángra gyúl a puha fészek
Arcotok pirosra sül
A halálban megannyi lélek
Elmosódva egyesül

Harmónika szól valahol messze
Szépen, lágyan, édesen
Kiragad a képzelet
Átrepít az életen

Az utolsó tánc szomorú
A túlédes íz keserű
A homlok ránca mély ború
A száj sarkáé friss derű

Emlékekkel megrakottan
Jóízűen, jóllakottan
Búcsúzok az éjszakától
Mégis kifosztva, elhagyottan
Minden szépségtől távol

Meghaltak a királyok
Meghaltak a szentek is
Meghalnak a virágok
Meghalhatsz te is.

Vérzik a hold
A gyűlölet tartományokra szabdalta földeink
Kínlódva sóhajt a föld
A félelem kerítései mögött kering

Az esti pára és a lámpafény homálya
Egyesülve egybezárva napfényszomjasan
Fogságban sikátorok és szűk utcák árnya
Megtépázva álomittasan oson, suhan

Építési állványzatok magányos oromzatai
Őrt állnak kiásott, üres árkok felett
Elhagyott, emléket vesztett szobrok talapzatait
Siratják elárvult nagy szürke fellegek

Rémálomból riadt riasztók sikoltanak
Egy parkoló zsibbadt ajkain
Jeges szelek csámcsognak csordultig telt kosarak
Kibuggyanó, rothadó szemét halmain

Egy névtelen, legyőzhetetlen ősi kényszer
Súlya rántja sírba a zuhanó világot
Kárhozat és fogcsikorgatóan görcsös léttel
Kezdettől fogva minden átkozott

A lejtőn mindig csak lefelé
Egyre lejjebb érve, meg nem állva
Tűnünk a semmiségbe elfelé
A sors szerinti méltatlan halálba

Szétesve, kifogyva és eldarálva
Törvényszerűen múlva lassacskán semmivé
Sötét teste megannyi sebét ránk kitárva
Vérzik fenn a néma éj.

Jól eltaláltál
Én nem is vártalak
Te mégis vártál
És megtaláltalak

Jól tőrbe csaltál
Fáztál és ruháztalak
Mégis becsaptál
Én sosem bántottalak

Hideg téli este van
A tejfehér táj olyan béna
Nincsenek rózsák a hóban
A jégnek nincsen illata

Nincsen fény az égen
A magányban nincs szeretet
Halványabb minden emlékem
Nem tudom milyen lehetett

Árnyékom a rettenet
Körbevesz és fogva tart
Gyűlöltem az életet
Mégis életben tart

Egy érzés, egy semmi, egy küldetés
Remény, vágy vagy gondolat
Az élet kudarc és szenvedés
Mégis fogva tart

Nem léteztél mégis megragadtalak
Te alaktalan néma délibáb
Fantáziám része, terméke vagy
Húz lefelé egy rothadó sugár

És fogva tartalak
Az enyém vagy vagy senkié
Érzem eltaláltalak
Csillag vagy vagy éji fény

Én akartalak
nemlétező holdvilág
Életbentartalak
Télentúli kósza űrfutár

Lelkembe takartalak
Veled a hideg sem fáj
Megbocsátottalak
Mert megbocsátottál.

Árnyékok borítják az eget
A jövő kisiklik ujjaim közül
Rémképek mérgezik az életet
Harmadik világháború az elmén belül

Tegnap egy csillag látszott az égen
távoli, elérhetetlen, mégis fénylő tisztaság
Meghalni, kihúnyni látszik most éppen
Magára maradva búg egy reményvesztett világ

Ez lesz az utolsó tél
Ha nem jön több tavasz
Úgy érzem, véget sose ér
Mindent ami él hullává fagyaszt

Dúdoltam egyszer egy dallamot
Szívbemarkolóan szép álmokat
Láttam egy fényes csillagot
Amint örökre elhaladt

Semmi sem maradt nekem
Minden elveszett és nincs tovább
Utam jeges pusztaság
Mintha hiába küzdenék és úgy hiszem
Megszületni volt csak ennél ostobább.

Műanyag arcotokba karcolok

A festék alatt vajon mi van?

Halottakat miért boncolok?

Szegényeknek úgyis hasztalan...