Vérzik a hold
A gyűlölet tartományokra szabdalta földeink
Kínlódva sóhajt a föld
A félelem kerítései mögött kering
Az esti pára és a lámpafény homálya
Egyesülve egybezárva napfényszomjasan
Fogságban sikátorok és szűk utcák árnya
Megtépázva álomittasan oson, suhan
Építési állványzatok magányos oromzatai
Őrt állnak kiásott, üres árkok felett
Elhagyott, emléket vesztett szobrok talapzatait
Siratják elárvult nagy szürke fellegek
Rémálomból riadt riasztók sikoltanak
Egy parkoló zsibbadt ajkain
Jeges szelek csámcsognak csordultig telt kosarak
Kibuggyanó, rothadó szemét halmain
Egy névtelen, legyőzhetetlen ősi kényszer
Súlya rántja sírba a zuhanó világot
Kárhozat és fogcsikorgatóan görcsös léttel
Kezdettől fogva minden átkozott
A lejtőn mindig csak lefelé
Egyre lejjebb érve, meg nem állva
Tűnünk a semmiségbe elfelé
A sors szerinti méltatlan halálba
Szétesve, kifogyva és eldarálva
Törvényszerűen múlva lassacskán semmivé
Sötét teste megannyi sebét ránk kitárva
Vérzik fenn a néma éj.
