Saját verseim

Mindig törődtél velem
Mindig mögöttem álltál
Fogtad a kezem, hogy el ne essek
Támasztottál, támogattál

Milyen nagy űr van most közöttünk
Átláthatatlan távolság választ tőled el
Ezentúl új éveket nélküled köszöntünk
Ha elestem kezed mégis óvón felemel

A hit, amit kaptam
A szeretet amiben éltem
Abban kapaszkodtam és belebújtam mélyen
Átlátok mégis a sok ezer éven

Mosolygós reményed ma az én reményem
S ha könnyesebb szemem és halkabb a szám
Némább és sötétebb omló hazám

Csak azért van mert hiányzol ma nékem
De látlak túl az égen és a téren
Szívemben hordozlak, míg elloban a láng
És emlékszek, hogy voltál nekem Édesapám.

Amikor először láttalak, sok közül csak egy voltál
Keveset beszélgettünk és közben te teáztál
Én kávét ittam és szemben ültem veled
Mosolyogtál, de más voltál, mint most
Még én is idegen voltam neked.

Nem szelidítetted meg még szívemet.
Nem fogtad még kezem földöntúl, égien
Nem lángolt a levegő ajkaink között
Mosolyogtál rám, de csak úgy, mint a többiek

Amikor először láttalak, távol voltam, ismeretlened.
Minden szépség még csak álmaimban létezett
A szerelem csak távoli, hunyorgó csillag fénye volt
Egy mag csupán, eltakarták, eltemették emlék rétegek
Lelkem csak eltévedett, kóbor áramként bandukolt

Nem hívtál még szemeiddel napként ragyogni
Nem emeltél karjaiddal felhők között lebegni
Minden színem más színeknek árnya volt
Minden formám homályos és elnagyolt
Nem ismertelek, nem tudtam még szeretni
Csak léteztem, mint lap szélén a paca, vagy akaratlan árva folt

Amikor először láttalak, nem tudtam milyen szerencsés vagyok
Megmérgeztek az addigi üresen eltelt napok
Csak sejtettem, hogy a múltnak egyszer majd el kell múlnia
Ahogy a vihar után történik meg a csoda
Kiderül és az ég még kékebben ragyog
Amikor megismertelek, szerelmem, Júlia.

Hova tűntek a korai gyermekévek?
Közvetlenül a bölcsöde után?
Egykor incselkedtem lefekvés helyett
Teleszájjal mosolyogva lázadón
A messzi réten most milyen csata vár?

Az árnyak táncoltak a tábortűz körül
Egyszer egy héten kakaós kalács volt a reggeli,
igen, a rádiók elemmel szóltak a víz alól
És ébren voltam estétől reggelig

A tejbegrízben kakaó örvények forogtak
A soskában vad hullámok fodrozódtak
A finom főzelék émelyitően kavargott belül,
Míg délben minden pokrócok alatt terül

 A fű még zöld, az ég még kék,
De régebben zöldebb is és kékebb volt
A nap sárgábban ragyogott
Amikor autókat kerestem a fotel alatt?
A szőnyeg virága társasjáték tábla volt.
A búzatábla aranylóan előttem meghajolt

Belenéztem távcsövembe, messzire akartam látni.
Az univerzum szélén egy porfelhő kezdett szállni
A gyomrom a spirálkarokban liftezett
Sűrűsödött, összeomlott, csillaggá kezdett válni
Aztán sok ezer év alatt fénye hazaérkezett

 Hova szálltak el a régen látott napsugarak?
A régen érzett szellő ma merre fúj?
Összementek a kiságyak, és a kicsiny házikók
A sok kis érzés változatlan,
Mégis sokminden átalakul körülöttem változón

 Emlékszek még, hogy susogtak a fűzfa levelei s ágai
Hogy susogott a csalfa nádas, csobogott a halastó
Hogy tudnak fájni egy elmúlt élet vágyai?
Emlékezni mégis miért ilyen nagyon jó?

Könnyeid Jekatyerinburg könnyei
Csiszolt Berill kövek
Lecsorognak a múlt ösvényein
A fájdalom holdodként kering
Alumínium szívedben mely méltó és ősöreg

Cseppeim Mianmar vércseppei
Éjjeleken át izzó Korund hegyek
Szédítő mélységek felett táncoló terheim
Milyen már, ahogy újra elmegyek?
Csak most jöttem haza még ti éneklő tengerek

Ofíri almák a te álmaid
Félig teli tellurid kelyheken
Elragad a szél a szirénák szárnyain
Dúdolja, hogy Én érzek, Én fájok, Létezek
Mert megmérgeztelek és még te is mérgezel kicsit.

Festeni akartam egy képet
Palettámon minden szín sötét lett.

Építettem volna házat
De alapjából hiányzott az alázat.

Alkottam egy szobrot
Saját súlyától görnyedt és leomlott.

Vártam és vártam, hogy majd eljön a nyár
Kopogtat, köszön, velem vacsorál
De nem jön, és nem jön, még várat magára
És mindem múló percnek mindig nagyobb az ára.

Kincseket kerestem. Szörnyeket találtam.
Felkeltem, elestem este a homályban.
Szépséged csodáltam. Örültem, repestem.
Bíztam a csodákban, majd kétségbeestem.

Hatalmas szikla, megmászhatatlan rengeteg
Mely fölém tornyosul
Álmaim nehezek, kialszik a szikra
Csak Te lehetsz orvosom.

Az alkonyat rámrohan
Megtámad holnapok serege
Bármikor, bárhogyan
Csak Te segíthetsz nekem.

Vércsepek hullanak az olvadó hóra
Szelek rázzák postaládám fedelét
Minden szóra reszketnek a levéltelen ágak
Karmolják az éjszakát, a vágyak fenekét.

Január
Mint fényes jaguár
Lepted el a földeket
Várok rád a kapunál
Lelked beburkol, eltemet

Február
Az éhes leguán kóstolgatja lelkemet
Olvadó jégtőrcsapjaid után
Patakokban ébredek

Március
Mikor ébredés után minden mágikus
A tenger bennem újra felpezsegne.
A szelek háta már piros
A függöny fényben fürdik reggelente

We all make the mistakes that we make

Then we grow old and turn into grey

We all fear the fears that we fear

But let there be known that the Spring is to reign

After winters of yore shall all pass away

Ma újra pattog a zománc szívemen
Vasárnap este visszafele Budapestre
Vár rám a végtelen
A taposó malom ahol napjaim eltapsolom

Csak nézek ki buszom múló ablakán
Ahol jégsárkányok nőnek hirtelen
Elalszom metal bandák dallamán
Nem voltál velem a vérvételen
Most idegenek osztoznak a véremen

Nem jött a nagy szerelem
Amíg forogtak az évszakok
A hajtóművet szerelem
A gépszíj újra elkapott

Még pattog a zománc a szívemen
Jégsárkányok éhesen visitanak
Míg ébren vagyok, létezem
Még a végén engem is megvalósítanak.

Reggelente buszokon pattogunk,
Mint az atomok taszítjuk egymást,
Összeverődve molekulákat alkotunk
És grimaszokkal vicsorogjuk egymást
Mint a mérges farkasok

Napközben az irodákban kattingatunk
Jó munkához de sokat is kell kattintani
Vicsorgunk is, netezünk is, ebédelünk
Halott szívünk temetőin milyen virág fog majd hajtani?
Boxainkban lassan fogy a levegőnk..

Este csíkot húznak a repülők
Vörös lepell hull a parlamentre
Hulla házunk még egy napra eltemetve.
Felsírnak a TÁVOLI legelők
Mert még egy nap eltűnt a ködbe..

Az ember gyertyát oltva nyugovóra tér
Kávé álmaival feloldja a cukor világot
Alámerül az ismeretlenbe kincsekért
Odalenn az árnyékokban, jaj, csak én vagyok

Alszunk már a falanszterekben
Munkánk gyümölcsével vásárolt sírhelyen
Horkolunk a Hold felé, mérgesen
Láncaink, húsainkba vágva, vonszolnak át az életen

A külső szépség idebenn nem létezik
Amit magamban lemásolva újraalkotok
Kávé álmaimban cukorként szétesik
Közel és messze is, jaj, csak én vagyok
A buszon majd reggel újra találkozhatunk

Arany sör. Börtön.
Leveleket fú a szél
Sorsomat korsókba töltöm

Bárszék, ami parsecekre van.
Megbűnhődök minden méterért
Míg az idő elrohan

Odakinn sötét éj pöffeszkedik
Minden múló pillanattal
Megúnt múltam törleszt megint.

Mert megtérek és vétkezek
Míg várom hogy a Vörös hajnal
Hűs szelével hullok és hazaérkezek

Mérgezett vizeken visz egy szép hajó
Térdrehulló álmaim, gyermekkorom gyilkosa
Süvít, mint a sivatagban szomjazó

Mert utánam kapott a gravitáció.

A fedélzet alatt már a mag hasad..
Az iránytű felhevül és pörög
Célt tévesztett, fagyott üstökös a tegnap

Zuhan már a nap felé
Mert mindent úgyis eltörök
Felizzik, megvillan és végetér.

Törékeny felhők úsznak az üvegtengeren
Szél borzolta vörösfenyők omlanak
Minden perc létezéstelen
Arany érmeként izzik fenn a nap

Gránit hegyek magaslanak rubin völgyeken
Folyók zafír fénye sebesen bugyog
Csillogó habokba fojtva minden életem
Lenn olvadt fém bugyog

Smaragd óceánt szitál az este
Vaksötét Éj ezüstben ragyog
Napraforgó magba zárva testem
Hullik, mint gyémánt csillagok

Köszöntenek a didergő reggelek
Bazalt sírok virágzanak amott
Félek, hogy meghalok és elveszek
Karmazsinba burkolózó hajnalok

És e szép vidéknek vérbeázó bronzhajú halmai
Ibolyás cérnával varratnak emlékeim tűpárnáiba
Mint egy örvénylő oktopusz karjai
Megragad, mélybe ránt, mert fel kell falnia. 

Nem várom, hogy a szívem gyémánt virágba boruljon
De a gyűlölet jegét sem szeretném önteni
Csak arra várok, hogy önmagam lehessek
Tegnapom végleg elmúljon
Többé már ne kelljen magamra ölteni.

Lemondok a korall szigetek bársony tapintásáról
És ifjúságom, ég veled!
Feladok veled együtt minden kényszerképzetet.
Az ezernyi fonalat tépem, ami láncol odalenn

Egy másik világ jelét hordozom
Gigantikus mágnesként vonz az otthon
Eldobok mindent, ami kezeimhez ragadt
Vándorlok át a szürke éveken
És ledőlnek utamban a komor, nehéz falak.

Körülöttem az égbolt lángol
Dallamok hívnak hazafelé, lépéseim elkerülhetetlenek
Fuldoklok, éget tekinteted, vádol
De szertefoszlik úgyis az álom létezés

Sokan jártak már előttem az úton
Esőcseppként hullunk vissza az ég felé
Szivárványok nyílnak egy végtelen mezőn
Gyémántvirágok illatát hozza a szél
És feloldódik lassan, felbomlik az Én.

Összecsuklik, térdepel
A tengerpart, a szürke fák
Lángtengeren süllyed el
A hűvös hangú óceán

Füstölgő parázs vagyok és fájdalom
Álmaimban látom, ahogy a világ elmerül
Alábukik az égből, viaszteste felhevül
A nap hevében olvadó szárnyaim igazgatom

Nem érdemlem meg a bársony életet
Mely körül öleli lyukadt páncélomat
Harcomat harcolom marcona vidékek
Rézmetszetre karcolt ormain
Üszök vagyok a fonnyadó képzelet
Aurora Borealis romjain

Eltűnnek a házikók, a hinták, a napsugár
Bűnös szívünk félrever, a sorminta megszakad
Föld mélyében tűnik el arany selyem víz szavad
Elnyeli a mély kohó, tűzben izzó lomha ár

A létezés változó frekvencián remeg
Kisiklott vonat mely falakba ütközött
És csillagfényes cián tekinteted
Üresedve lavíroz a jéghegyek között.
 

Az Ősz intően utolsó sugarait
Könny-prizmáimban horgolom
Kavargó leveleid, apró ujjlenyomataid
Csalfa szívemben hordozom.
Nincsen már otthonom.

Koldusa voltam mindennek ami szép
Nincsen benned érdemem, Nélküled Üres vagyok
Mégis kedvelted az életem, pedig hamu és por vagyok
Üldözött voltam és elhagyott. Okkal.
De Te meggyújtottad szívem hűlt helyét
Felgyújtottad magányos utam rámtapadt jegét
Arcod ma is rám ragyog. Beragyogod éjjelem elmúló egét.

És én remegve és ámulattal bámulok.
Arcodra ha csak rá mernék és tudnék nézni.
Nem akarnék soha többet félni.
Nem zavarna a távolság, ha átváltozok.

Megmentetted fanyar ízű sorsomat
Elűzted lelkemről a sötét felleget
feláldozva közben értem önmagad
Mindent Aki vagy. Mindent Akivé leszek.
Hogyan köszönhetném meg neked?
Elbuknak előtted a szép szavak
Csak por és szélfútta salak

Ennem adtál mikor éhes voltam
Innom adtál, mikor megszomjaztam
Ruháztál, befogadtál, látogattál, szerelemmel szerettél
Mielőtt még én szerettelek
De túl messze visz, a horizonton túl utam
És bukdácsoló szavaim nem tudják megköszönni neked.

Hagy szeresselek, itt, most, még egy napot.
Házadban hadd éljek, amerre járok, légy velem
Amerre mész, hadd kövesselek,  te légy holnapom
Dicsőség, dicsőség neked Istenem
Az egyetlen név, Jézus, légy az ajkamon

Ragyogj fel csaló szívemben,
Éjszakátlan, Egyetlen, Örök Fénysugár,
És én majd meghalok, mégis tudom mi vár
Ments meg addig minden egyes napon
Akaratodnak, tudom meg kell lennie
A világnak, az időnek még el kell telnie

Őszinte fényedet szívemnek fel kell falnia
De ha csak arcodat látnám
Odafenn, az égen
Hiába, mégis, szétesnek a szavak
Odalenn a kútmélyben

Egy pillanatnak sem lenne szabad így megmarnia
Áldott vagy, Aki eljössz majd az Úr nevében
Aki vársz rám, szóval tartasz, hogy ne őrüljek meg,
Beszélsz hozzám, míg a Földnek és Égnek el kell múlnia
(Köszönöm Neked.)
 

Valaki vagyok, de lehetek valaki más
Míg hullámzanak félelmem habjai
Meglátogathat a változás
Hóna alá csapva szürke napjaim

Mélység lóg a villamosról
Kifeszítve a lámpaoszlopokra
Lehúzza vágyam a magasból
Beleakadok a koszba

Ráesek arccal a kirakatokra
Ki rakott rám pénzt, ki akar fogadni?
Gyufaárus lány a standot kirakodta
Belebotlottam, de nem történt semmi
Azt álmodom, hogy nem bírok mozogni

Rések nyílnak a talpam alatt
Rózsák kúsznak lábaimon feljebb
Üvöltenek a koldusok a Holdra
A kukák mögött a holnap erjed

Fázok. Didergek. Az Ősz kergetőzik.
A hulló megbarnult zöld levelekkel
Hadar a szél, félrebeszél, ő-zik
Parolázik a fára mászott egerekkel

Térden csúszva illatokat érzek
Táncolnak az őzgidák, párolog a tőzeg
Hatalmas csobbanással véget ér a hét
Gőzölgő pralinéba fúródik a fézer
Dihidrogén monoxidot permetezve szét

Kiköpöm a belem
És hazaérek. Becsapom az ajtót.
Elmosódik a péntek a margón
Pacákat vétek. Foltok.
Nem ér a nevem.
 

Szerelem
Sötét verem
Istenem
Légy velem

Őszbarna fájdalom
Szúrja oldalam
Segítség. Haldoklok. Megveszek.
Keresem aranyló városom
Bukdácsolva, elesek.

Arra gondoltam, hogy majd minden rendbejön
És volt hitem mosolyogni munkanapokon
De végül elárvult, elhagyott erőm
Elmúlok. Ráncok játszanak arcomon.

Nehéz napok jönnek, az ég is rám szakad
A csillagok is fáradtan meg-megbotlanak.
Hosszú percek, mikor a világ súlya nyom
Recsegnek a rácsok a börtön ablakon

Ha a méltatlanság alakzat lenne
Milyen színűre kellene festenem?
Sötétzölden hogyha sütne
Köpenye mögül szemem?

A gonoszságot is sötétzöldnek hiszem
Haragsárga halállal tálalom
És vörösbort javaslok a háborgó tengeren
Dühöngök, lázadok, de bocsáss meg nekem.

Unalmas esték dúsítják atomjaimat
Csíkot húz felettem a zuhanó nap
Elfeledem régóta dédelgetett szép reményeim
Mint egy kígyó ahogy önmagába harap
Visszahullanak a porba üszkösödő éveim

Szavaim hiányaival
Eldeformált személyiségem
Feltörő részleteiben egészen
Indulatom szárnyal
Kirajzolódik tükörképem
Izzó parázs a szélben

Pedig sosem akartam rosszat
De a hűtővíz elforrt a mélyben
Bizonytalan instabil oldat
Hogy végső állapotba érjen
Táncolok imbolygó kötélen

Ketyegő bombákon ülök
A függöny éppen lángra kap
Mérget kanalazok és elmerülök
Pattanásig feszült, megráz a harag

Ezért is kell, hogy legyőzz
Üsd ki a kardot remegő kezemből
Mielőtt a tájat miszlikbe vágom
Engedd ki a gőzt
Fáradó emlékezetemből
Találj szíven, győzelmedet várom.

Üss el, mint egy vonat
Szórd szét atomjaimat
Vess el, plántálj a porba
Emészd meg csupasz csontjaimat
Mint egy kannibál horda

Fényesített múltam láncait
Korom vásznú halotti álarcaim
Tálcán nyújtom át neked
Szívem gránátvörös, bíborkarmazsin
Lehetetlen, fölösleges és éjfekete.

Szürkülő szemek az alkonyodó éj
Ezüstfedelű borításán cikázva,
Lassan kihunyó tüzes kerék
Füstölögve réved a bozontos halálba.

Fakó, fakó csillagok hullanak
Elmosódnak saját tükörképeikben
Óceánba nyargaló megvadult lovak
Álmosodnak, önmagukba roskadnak
Hamvaiba temeti őket a szégyen

Nincsen erő élni kapcsolatok nélkül
Szükség van egy kívül eső forrás vizére
Az otthon mindig máshol és másokért épül
Palotáid hideg falaitól szabadulnod kéne

Jaj nekem, mert elfeledett
Föld alá temetett rög vagyok
Gyökerek indái láncként fonva rám
Igaz, ami igaz, Veled a fájdalom
Sem fáj igazán.

Szabadíts hát meg a pókhálóként
rámfeszülő vágyak szorításából
Bűnöm súlyos ólompáncél
Szennybefojtó, mélybehúzó borításától

Gyötrelmeim perceinek keserédes
rutinszerű nyirkos tőrszúrásától
Szürke szemem múltbanéző véres
Könnyeinek folyamának kiáradásától.

Idelenn minden nap malomkő nehéz
Törött csontjaimra nyársal minden mozdulat
Tudod, hogy mit érzek, és minden, amit érzek,
Az csak túl kevés
Látod, ahogy a méreg, ereimben egyre vágtat?
Tudod, hogy várlak? Keresem arcodat?

Odafenn a viharég recseg
Sötét felhőkön túldübörgő fényjelek
Árnyuk, ami lenn tart, mállik, megreped
Törd el, feszítsd szét a régi kereteket

Akkor is velem vagy, mikor már nem látlak?
Ha nem hallom már hangodat?
Megmentesz majd önmagamtól?
Megmutatod nekem arcodat?

Nagyobb szükségem van rád, mint bármikor
Sötét szívem, hogy kiégesd, Fénysugár
Kinn a szelek táncot járnak, és eső dobol
Tombol a pokol, és meghajol
Teelőtted nagy király.
 

Távolban morajlik a tenger
De idáig már nem hallani el
Nem látni bronzba nyúló hullámait
A zuhanó vidéket hogyan lepi el
Bronz inverz lepel mely fölénk hajlik
Nem látom, csak tudom, hogy morajlik a tenger.

Kerek erdő közepén fejem a térdeimre hajtom
Madarak felrebbennek, faágak megremegnek
Elvesztegetett perceim összefognak, rámnehezednek
Kiáltok, kieresztem bennrekedt hangom
Madarak felrebbennek, faágak megremegnek
Elvesztegetett perceim összefognak, rámnehezednek.

Általában erősek az emberek
Hordozzák bénán a súlyos terheket
Füleik, szemeik a tábortüzeket kutatják
Nem érzik az ajtó mögött lapuló gyengeségüket
Aztán lehullanak, mint fakó levelek
Nem fájnak sebeik, a holnapot nem látják

Értelmetlen, céltalan, hiábavaló
Az erekben sikoltó, megtorpanó
Örökké élő létezés
Mélységbe alábukó süllyedő hajó
Születésemtől fogva tartó fogvatartó szétesés

Ezüst felhők lomha füstje
Száll az égből hozzám alá
Csillag este homlokomra festve
Elmosódó álmos láthatár

A fordulópont mindent megváltoztatott
Némán, csendben, hátulról támadott
Eltörölte a régit, kőbe véste a jövőt
A tábortűz csupán kihúnyó pillanat
Mely előkészíti az utána érkezőt

A legutolsót, túl az Óperencián
Milyen nagy szerencse ez
Mint csontokat hidaló platinalemez
Mikor fölém tornyosul a habos óceán

Számtalan ívével sem boríthat el
Csak egyvalaki jó, csak egy ország végtelen
A távolban morajlik a halál
Nem érinthet, nem érhet el
Süllyesztő, ordító, üres lékemen
Már nincsen lyuk, repedést sem talál.

Zászlóimat a szélben lengetem
Vitorláimat büszkén kihúzom, dagasztom
Kapaszkodóimat elengedem,
A napfényhiány miatti melankóliát
Bőrömön, testemen, arcomon
érzem a virágok illatát.

Mintha kemencében hevítenének
Vagy ketté akarnának tépni
Fejemre nehezedő súlyos kezek
És ha már úgyis el kell égni
Nem találhatnék ennél jobb helyet
Mintha lassú lángon pirítanának

Ahol árnyékok vesznek körül
Tudom hogy félnem kellene
De a nyugalom szigete virágzik belül
Töretlenül, míg kihajt a Béke
Akkor is, ha ez a létezés megöl
Mintha nyárson forgatnának

Haldoklok, és szívemből Élet árad
Elmosva függetlenségemet
Nem építek már több sátrat
Nem fokozom teljesítményemet
Várom inkább, hogy ledöntsd, lerombold a gátat
Mintha oltárodon áldoznának

Átadom, átadom mindenem
Megszüntetem, felszámolom önmagam
Csődeljárást kezdek ellenem
Tied legyen a kulcs, jobb ha nálad van
Te úgyis jót teszel velem

Más nem lehetne Istenem.
Dícséretre méltó csak Te vagy
Már Rád támaszkodom teljesen
Ha elfogy hitem, ha minden erőm elhagy is
Mélybe zuhanok holtan, egyedül
Akkor is, ott is, mégis velem leszel
Lágyan és erősen tartod majd kezem
Míg a nagy vihar szavadra csendesül

Megmentő vagy, sorsom záloga
Ébredés a tetszhalálból
Feltámadás csillaga

Nevedbe burkolózom
Ruhád szegélyét fogom
Körülöttem az élet lángol
Ott parázslik ajkamon

A földi szenvedés Terólad tanít
Hogy szabadítod ki az éden foglyait
Fájdalmam egyensúlyoz a mérlegen
Szántsd fel lelkem legsötétebb bugyrait
Rózsák vére folyjon patakokban
Ezüst fenyőfám leolvadjon, füst legyen
Darabokra hulló, fuldokló rétemen

A nap kiégjen, üres miérten
Csüngjön hasztalan
A Hold megfakuljon, minden csillag megvakuljon
Múljon minden el vigasztalan
Fénysugár, mindenem tiéd legyen
Legutolsó perceimben csak Te ragyogj nekem
 

A bányákban a föld gyomra korog
Üresen, gyermeknek látszanak
Mint egy csermely, mely ügyesen forog
Messze a hegyek kéken játszanak

Elbóbiskoltam. Majd felriadtam.
Világos szobám sötétségbe olvadt.
Egy langyos délután, mikor emlékeim
lassú vízként ringatták lomha partjaim
A szürkeségbe révedt őszülő tekintetem
Elbóbiskoltam. Feladtam mindennapos harcaim.

A mély tenger uszálya hullámzott velem
Őszülő gondjaimban, mikor hirtelen
Felsírtam, felriadtam, és
Egykor fényes szobám sötétségbe olvadt
Távolinak tűnt a holnap
Álmaimban utánad sírtam én

Fénysugár, ma merre jársz?
Hol van életet adó tüzed?
Ha nem találsz rám, kivé válok nélküled?

Távol a hegyek zöldnek látszanak
Messze a dombok kékben játszanak
Nézd, a kis csermely üresen csorog
Mint egy gyermek, ügyesen forog

Hallgattunk egy percig csendesen
A téli táj szoborrá fagyott
Kerestem kedvesem
Amíg a világ változott

Kinn a táj hófodrokká fagyott
Hallgattunk egy percig csendesen
Némán ültem helyemen, mint egy halott
Mégis, túl az árnyakon, ott voltál velem
Én nem tudtam még, hogy Te vagy ott
Amíg lassan a világ megváltozott

FÉNYSUGÁR, szívemre helyezted kezed
Megmutattad merre visz utunk
Míg kedvesem kerestem, kedvesem is keresett
Még nem tudtam, hogy mellettem vagy ott
Míg meg nem mutattad utam merre megy

Távol a hegyek és a dombok gyermekek
kékeszölden pörögve forogva játszanak
Mutasd meg kérlek, újra, az életet
Míg tüzünk fényénél csillogó szemeik látszanak

Vihar készül. Recsegnek a fák.
Az Éj vizében fényem kavarog
Mint az óceán. Elmossa a világot.
Sorban kihúnynak az útszéli lámpák

Elhalkuló mindenség. Kiürül a város.
Szelek tépik szét a kirakatokat.
Szívem kihűl. Rázáruló lakat.
Rám támadó hangulat. Kezem véres.

Repedések kúsznak fel a falakon
Indák növik be a házakat
Az eső arcul csap. Hajamba tép faágakat.
Magam maradtam. Mardos haragom.

Lábam alatt sír a föld
Csatornák sötétje zeng. Sikító harsona.
A múltra épített alap - A mélybe omlana
Tükörképembe döföm a tőrt

A sors fonala kibogozhatatlan csomóba roskad össze
Percenként törnek össze életek
Eltűnő arcok között lépeget
Szívem gonosz árnya. Emlékeim őre Ő.

Legmagányosabb gyilkosom.
Csapdát készít. Lesben áll.
Üldöz, át az éjszakán
De önmagamban hordozom

Villámai gyönge fákra hullanak
Az Éj vizében vérem kavarog
Mint az óceán. Örvénylik és vicsorog.
Megtámad és harcolunk. Felettünk komor felhők hullámzanak.

Tanácstalan pislognak odafenn a csillagok
Keresik lehullott, földrebukó társaik
Imbolygó fényük nélkül sötétebb az éjszaka
Az ösvények felett kanyarog a vér szaga
Táplálja a dzsungelláz fellobbanó lángjait
És előbújnak odujukból a holdszemű farkasok

Ilyenkor bennem lüktet némán minden pillanat
Túl mélyre ereszkedtem, túl messzire merészkedtem
Nyomomban minden nesz dobban, robbanó harag
Méreg, ami vörösre festi a határt körülöttem

Izzó éjszakákon át, meg át és átfutok
Üldöznek egy letűnt kor szörnyei
Szárnyaim szaggatom, párnáim átizzadom
Áthozom a valóságba rég megúnt rémálmaim

Néha nehéz minden mozdulat
Van, hogy elfelejtem hol vagyok
Vágyaim íze keserédes vitriol,
mely két kézzel fojtogat

Mint aki eltévedt, nem találom otthonom,
Bolyongok sebzetten, kifosztva, hontalan
Kulcsra zájt ajtókon dörömböl lázadón
A múlt, a láncravert, mely mégis megrohan

Vígasz nélkül zokognak odafenn a csillagok
Siratják halott,  kiterített társaik
Imbolygó fényüket nyárson sütögetik arctalan gyilkosok
Míg visszagyűröm ládájába folyton kibuggyanó, rojtos árnyaim

Van egy tükör ruhásszekrényem mélyén
Néha van, hogy nem emlékszem, merre van
Összezavarodom, összekavarom a dolgokat
Ha előveszem, arcod szépségénél
Benned tisztábban látom önmagam

Hova mehetnék, ha te nem lennél nekem?
Összetörnék, s a vliág darabjaira hullana velem
Kihez fordulnék, ha te nem hallanád szavam?
Nélküled már én sem élnék
Az élet beszédei vannak nálad, Uram

És ha értem nem jöttél volna el
Minden napom lépés lenne a Halál felé
Zuhannék a mélybe, nem lenne aki felemel
De veled a felhők felett szállok én

Legyőzted a gravitációt, mélybehúzó terheim
A sötétséget, ami lassan eltemet
Vedd át ujjaim közt csordogáló perceim
Vedd át fáradt, szomjúságtól gyötört lelkemet

Az idő nem ellenségem többé
E világ már nem otthonom
Mint egy fénylő örvény amely elragad
Minden kérdésemre úgy vagy válaszom

Halál, hol a te fullánkod?
Hol van lángod, mivé lett a kárhozat?
Az irgalom eloltja minden bizonyítékodat
Vidd hát mancsod, vondd vissza a vádakat!

Pokol, hol a te diadalmad?
Minden múltam elmúlt végleg
Lehullanak rólam az évek
minden eltűnt ami fogva tart.
Vedd hát vissza láncodat!

Mert szeretete és kegyelme üldöz a hosszú út során
Menekülök, eltévedek, Ő mégis megtalál
Hazafele menni mindig édesebb
De ha elfelejteném is, az út végén ki vár?
Csak meg kell néznem szekrényembe égett tükörképedet..