Törékeny felhők úsznak az üvegtengeren
Szél borzolta vörösfenyők omlanak
Minden perc létezéstelen
Arany érmeként izzik fenn a nap
Gránit hegyek magaslanak rubin völgyeken
Folyók zafír fénye sebesen bugyog
Csillogó habokba fojtva minden életem
Lenn olvadt fém bugyog
Smaragd óceánt szitál az este
Vaksötét Éj ezüstben ragyog
Napraforgó magba zárva testem
Hullik, mint gyémánt csillagok
Köszöntenek a didergő reggelek
Bazalt sírok virágzanak amott
Félek, hogy meghalok és elveszek
Karmazsinba burkolózó hajnalok
És e szép vidéknek vérbeázó bronzhajú halmai
Ibolyás cérnával varratnak emlékeim tűpárnáiba
Mint egy örvénylő oktopusz karjai
Megragad, mélybe ránt, mert fel kell falnia.
