Szürkülő szemek az alkonyodó éj
Ezüstfedelű borításán cikázva,
Lassan kihunyó tüzes kerék
Füstölögve réved a bozontos halálba.
Fakó, fakó csillagok hullanak
Elmosódnak saját tükörképeikben
Óceánba nyargaló megvadult lovak
Álmosodnak, önmagukba roskadnak
Hamvaiba temeti őket a szégyen
Nincsen erő élni kapcsolatok nélkül
Szükség van egy kívül eső forrás vizére
Az otthon mindig máshol és másokért épül
Palotáid hideg falaitól szabadulnod kéne
Jaj nekem, mert elfeledett
Föld alá temetett rög vagyok
Gyökerek indái láncként fonva rám
Igaz, ami igaz, Veled a fájdalom
Sem fáj igazán.
Szabadíts hát meg a pókhálóként
rámfeszülő vágyak szorításából
Bűnöm súlyos ólompáncél
Szennybefojtó, mélybehúzó borításától
Gyötrelmeim perceinek keserédes
rutinszerű nyirkos tőrszúrásától
Szürke szemem múltbanéző véres
Könnyeinek folyamának kiáradásától.
Idelenn minden nap malomkő nehéz
Törött csontjaimra nyársal minden mozdulat
Tudod, hogy mit érzek, és minden, amit érzek,
Az csak túl kevés
Látod, ahogy a méreg, ereimben egyre vágtat?
Tudod, hogy várlak? Keresem arcodat?
Odafenn a viharég recseg
Sötét felhőkön túldübörgő fényjelek
Árnyuk, ami lenn tart, mállik, megreped
Törd el, feszítsd szét a régi kereteket
Akkor is velem vagy, mikor már nem látlak?
Ha nem hallom már hangodat?
Megmentesz majd önmagamtól?
Megmutatod nekem arcodat?
Nagyobb szükségem van rád, mint bármikor
Sötét szívem, hogy kiégesd, Fénysugár
Kinn a szelek táncot járnak, és eső dobol
Tombol a pokol, és meghajol
Teelőtted nagy király.