Szomorú felhők vonulnak
Az égbolt szürke ménese
Beborult őszi napoknak
esőknek bús hírnöke
Egy olyan napon születtem
Viharoktól veszetten
Villámhajammal
Vad lettem és kegyetlen
Nem játszottam csak magammal
Nem játszottam senkivel
Amerre léptem, hideg szél fújt
Ahova mentem, mindig tél volt
Magammal vittem, bennem tombolt
És bár fájt, ó, néha szép volt
Mert minden magány szépség
Ami szép elérhetetlen
Érinthetetlen, mint a kék ég
Néztem, míg megfagyott szemem
És hittem a legsötétebb éjben
Lázadva - és ezért rabként
Dühben dobzódva, és vérben
Napról napra éltem
Önmagam rabjaként
És senki sem jött értem
Gyűlölték a novemberi lidércet
Fagyos szeme messzeségbe révedt
Nem beszélt napsugárról
Mégis pokoltűzben égett
Nem tudva nászról, mézes mázról
És annyi minden másról
Gyűlölték a tél fiát
Nem jutott jászól meghúznia magát
Csak fagyott virágok
Csak kopár pusztaság
Kihúnyó álmok
Kihúnyó vágy
Ágyam volt a jégmező
Minden létező
Kietlen táj a fekhelyem
Álmomban is velem
Bocsássatok meg nekem
De senki nem fogta kezem
Ha nevettem, nem nevettetek
Mindenki ellenem
Mindegy volt hová megyek
Mikor mások kabátjukért nyúltak
Olajkályhák mögül vacogtak
Szidtak folyton
Betegen elfogytak
Én akkor voltam otthon
Látva felhők bús menetét
Mint vonul láncrafűzve tavak, tengerek hada
Örök egyedüllétre ítélve
Ó, nekem csak ez szép
Megyek már haza
