Azt hiszed, boldog vagy
Csak nem érted az életed
Azt gondolod amire megtanítottak
A moszkítók szívják a véredet
Vihartépte rózsa-lányok
Táncolják körbe lelkedet
Sírva énekelnek veled
Siratják magányod, és mindent ami elveszett
Mint szirmaikat szóró lángok
Mikor néztél fel az égre?
Milyen nap volt mikor utoljára éltél?
Öltözz színes ruháidba égve
Mintha tényleg boldog lennél..
Ha elfáradnak szemeim,
Én a szívemmel látok
Lehet a város kietlen itt
Benn nyílnak a tulipánok
Falakon vöröslő könnyeim
Ahogy kőmedrükben csordogálnak felém
Az ablakokban felszikráznak megint
Egyszer régen egy ily
alkonyon leheltek életet belém
Egyszer régen halott voltam
Agyagszobor, por csupán
De egy céllal létrehoztak
Hulló falevelek között hulló levél lettem
Harcolni a téllel hóvirágok oldalán
És már nincsen visszaút
Szabad lettem és eljött az én időm
Arcom fenn a fellegekben
Csillagképem túl a ráktérítőn
Ott is egyhangú napom, nagyon, elhagyom
A gyermekor vége, fuss el véle, hervadó mező
Szeret, nem szeret, vihart arat, szelet vetett
Fekete lyuk, összegyűr a mélyben rejtező
Fekete lyuk a lelkemen hiányod, mérgező
És mindenen túl eltemet
Fel kell gyújtanom a világot.
Mert nincs demokrácia, és nem vagyok szabad
Csak rabszolga akit a bankok irányítanak
Hazugság, hazugság, minden amit látok
Minden gondolat amit belém plántáltok
És nincs más hátra, csak tűz, hogy megtisztítsalak.
Mert salak, és mocsok, és szemét minden szavad
A média, a reklámok, a film mi fogva tart
A fantáziák, képzelgések egy valódi élet helyett
Az álmok és vágyak mind hamis kötelek
És húzom, mint igát barom, a terheket
Hogy nyerészkedjetek, hogy munkám gyümölcsét te arasd
Míg berúgok és siratom az egészet
Az egész élet aljasul levitézlett
És aludtunk míg lecserélték bérencek az értékeket
És a szenny, a fertő, és minden fertőző érték és cél lett
És az a bűnös, aki még hisz, és kitart
És morálisan szilárd és segíteni akart
És nem tolerálta a gennyt, a kórt, a betegségeket
Nem ölelte keblére a gondolatrendőrséget.
Meddig tűrjük még vajon a tűrhetetlent?
Melyik cég vásárolta fel a lelkemet?
Minden hatalom az ördögök zsebében
Hát szavazz és válassz, és hidd el egészen
Minden hazugságukat; heverj némán mig erőszakolnak
Mert nincsen kiút és ők birtokolnak
Míg az enyészet bevégzi sorsodat.
Süket vagy és vak vagy. Illúziók emlékeid.
Arctalan hatalmak ellenőrzik morzsányi lépteid
Barátaid statiszták csak, a világ csak színház
Az élet komédia, halálos hagymáz
Uzsorára kölcsönzik ki megúnt szerepeid
Míg este lesz, és alkony pírban szíved reped
Hát ne lepődj meg, ha felgyújtom a világot
Mert bűneid üszkösek és ítéletért kiáltok.
Forradalom dobban keblem legmélyén
A tankok elé csakazértis kiállok
Mert jó és rossz között kell döntened a végén
És én kényszerítelek ha kell, és ha leomlanak a hamis tornyok
A világ szélén a hamuból majd építünk egy újabb világot.
Verset írok, verset írok, mert az nekem jó
Sodor magával a világ, lángoló hajó
Nincsenek tüneteim, mégis lassan süllyedek
A TV előtti fotelba ólomsúllyal süppedek
It's all crap, it's all crap
There is nothing ever on
can't move like I'm handicapped
Kept in darkness forever long
Es gibt keinen Weg aus
Wie eine kleine Maus
Atrapado en la ratona
Nadie me ayuda ahora
Őrülten villózó jelzőlámpa villog a
hűtőszekrény cethal gyomrából felém
Gyömbérsör zsíroskenyér szalonna
Áruló kalóriával ingázik belém.
Nincs kijárat
Csonkig égő gyertyák fogva tartanak
Mormold halkan imádat
Mint partravetett halak
Gondolataid tüze hogy kihűlt
Hova lett belőled a kisfiú?
Hideg föld vagy, néma űr
Körülötted alkonyul
Nem szántottak, nem vetettek beléd magvakat
Nem öntöztek, nem gondoztak, nem kellettél
Hát nem teremtél, nem hoztál virágot
Csak vártál mikor senki se látott
És a tavasz elmaradt
Kiszáradt a Nílus is
A felhők köddé olvadtak
Felfedezők olvassák a nyomokat
De nem érthetik ezer május elvarázsolt távolságait
Túl a hegyeken szívemből vajon mennyi marad?
Volt egyszer egy kék ég
Sárga búzamezők fölött égett
Gyerekek szaladtunk a réten
Nevettünk és nem kérdeztük miért?
Vagy hogy miért nem? Csak szaladtunk kéz a kézben
Volt egyszer egy álmom. Azt álmodtam éppen
Mezei virág vagyok. Tavi rózsa hűs vizében.
Nádszál árnyék mi a szélben lágyan imbolyog.
És teltek lassan hosszú hónapok. Mire felébredtem
Ó, a szépség elhagyott.
Láncokat vertek szögekkel hátamra fel
Jármot húztam földet túrtam utat fúrtam
Sírom ástam húsom rágtam - tettem amit kell
De az álmok visszatérnek minden nappal minden éjjel
És a múltam temetni nem tudtam, nem feledtem el
Összefogtam hát csokorba szívemet
Mellé tettem zöld fűnek egy két esős éjszakát
Liliom illatú álmaim nyújtom át neked
Vad szelek hajtsák délceg vitorláidat
Fogadd a lázadók csakazértis viharos évszakát
És én hagy szálljak fel még egyszer
Tenger felett vitorlázó fehér madár
Felhők felett érinteni a mámor kék zászlaját
Tulajdonképp irónikus kárhoztató sorsunk tébolya
Időnk véges, végetér - hogy számot kelljen vessünk a végtelennel
Érezni hogy minden amit mondok
Vagy teszek, egy pontban fókuszál
Koncentrálni létezésem annyi rébuszát
Érzéseim mint egy gombot, lenyomni
Egyszerre egy életen át.
Egy pillanatban élni minden percemet
Egy szóba belesűrítve hosszú lelkemet
Nekem kinek magányát széttörni sem lehet.
Játszótársakat keresek
Hova vezet a tegnapi álom?
Ki ölel, ki csókol igazán?
Érzéseim táncként járom
Téli éjjel kósza holdsugár
Coca Cola ízű remények habzanak asztalomon
Angyalszárnyak suhognak forgószélbe már
Lámpafényem árnya repül arcomon.
Nincs kitörési lehetőség, legutolsó mentsvár
Összpontosítom tekintetem Van Gogh képeden
Hullámzó szemedben látok még zöld mezőt.
Kék eget. Barna fákat.Szivárványok részegen.
Szőke kislány mosolyodban mérgező esők
Villámai csapnak le rám szürke földre véresen.
Volt egyszer egy sivár éjfél, elmerengtem elterülvén,
Egy rég feledett tan különös és ősi könyvében,
Álmos lettem, fejem kókadt, ám hirtelen kopogtattak,
Lágyan, halkan kopogtak, kopogtak ajtómon nekem.
"Látogató", motyogtam,"kopogtat ajtómon nekem -
Csak ennyi, ennél több nem."
Ó, még tisztán emlékezek, zord December este kezek,
Minden egyes parázs szemed padlóba vésték velem.
Mohón vártam Én a hajnalt - hátha reggel enyhet ad majd
Enyhítve bút és fájdalmat - fájdalmam Lenore szívem
Ritka ragyogó Lenore - ért angyaltól kapott neven
Nálunk ő már névtelen.
És az összes bíbor függöny búsan selymes súllyal lengőn
Megriasztott - megfagyasztott, mint még soha senkit sem;
Szívem bár még vert riadtan, szóltam én földhöz tapadtan,
"Látogató látogatna, ott áll ajtómnál nekem,
Késő órán látni kíván, ott áll ajtómnál nekem -
Csak ennyi, ettől több nem."
Akkor új erőre kapva, tovább percig sem habozva,
"Uram", - mondtam, - "avagy Hölgyem, bocsánatát kell kérnem;
De már könnyű álom ringat, és Ön oly lágyan kopogtat,
Olyan gyengén kopogva, kopogva ajtómon nekem,
Halkan, alig hallhatón" - kitártam ajtóm hirtelen -
Sötét volt, és semmi sem.
A sötétségbe bámulva, sokáig álltam ámulva,
Rémálmokat álmodva, miket még soha senki sem;
De a csend töretlen tóként, némaságba fúlt hajóként,
Ajkamon egyetlen szóként suttogón - "Lenore!" - terem
Ezt suttogtam, és egy visszhang súgta, hogy - "Lenore!" - velem
Csupán ezt, és többet nem.
Visszatértem hát a házba, tűzben égő néma lázba,
Kopogásodtól fázva, mely hangosodott fülemben.
"Biztos", - mondtam, - "biztos, hogy ez csak ablakrács felőli nesz;
Lássuk hát, vajon ott mi lesz, leleplezve rejtélyem,
Szívem csak percig nyugodjon, leleplezem rejtélyem -
Csak szél ez, ennél több nem."
Hát kirántottam redőnyöm, és nagy lármával verődőn,
Belépett egy fránya holló árva korokból jelen;
Tisztelettelen - mi járna, percig sem maradva állva,
hanem mint egy úr vagy dáma, leszállt ajtómon nekem;
Leült Pallas mellszobrára ajtóm felett szemtelen -
Csak leült mindösszesen.
És az ébenszínű madár, búmat derűbe csalva bár,
Miként nézett vasszigorral mégis ünnepélyesen.
"Tarajod, ha érte olló" - mondtam -"nem vagy gyáván búvó,
Rémes, zord és ősi holló éji partról szökve el
Az Éj Plútói partján hogy hívnak úri neveden?"
Szólt a Holló, - "Sohasem."
Sokat csodálkoztam akkor, hogy a szárnyast szólni hallom,
Bár szava is lélektelen - teljesen lényegtelen;
Egyet kell, hogy értsünk ebben, soha még oly élő ember
Ki ily madarat látott fenn, szobrán, nem volt még egy sem,
Ajtaja feletti szobrán ily szörny egynek sem terem,
Ily névvel, hogy "Sohasem".
Magányosan ült a holló, ezt szajkózva a mellszobron
Ezt az egy szót mibe lelkét kiöntötte teljesen.
Aztán már semmit nem mondott - egyetlen tolla sem mozgott
Hangom is halkan morgott, - "Mások is elhagytak engem,
Reggel majd Ő is elmegy, mint az elszálló remények"
És azt mondta: - "Sohasem."
Oly riasztón, oly találón, csendet törő válaszától
"Kétségtelen", - mondtam ekkor, - "amit mond az mindene,
Mesterétől így tanulta, küzdve nagy búban, bajban
Űzve gyorsan és gyorsabban, míg éneke is teher-
Reménye is gyászéneket, komor terheket terem
Azt, hogy 'Soha-sohasem'."
De a Holló lelkem csalta, arcomat mosolyba hajtva,
Odatettem párnás székem, eléje egyenesen;
A bársonyba belefúlva,hangulatokkal sodródva,
Egy rég letűnt kor baljós madarán hogy elmerengtem,
A régkor baljósan zord, rémes madarán merengtem
Hogyan érti, "Sohasem."
Így ültem gondolkozóan, szavak nélkül szótlan - sótlan
A griffmadár tűzszemei perzselték mélyen mellem
Így ültem ott elmélkedve, fejem könnyen le – letéve
Párnám bársony szegélyére, lámpafénye meredten
Bársony ibolya szegélyén, lámpafénye meredten
Ő nem ül, ó , sohasem!
Sűrűvé forrt a levegő, nem létező tömjénezők
Lengtek a csilingelő léptű szeráfok kezében
Sírtam: - "Ó te Isten űzte, angyalai által küldte
Enyhet adó hűs nepenthe, Lenore – emlékezetem
Idd, ó idd a friss nepenthét, Lenore - omat feledem"
Szólt a Holló, - "Sohasem."
"Próféta" – szóltam - "Éj szárnyán, próféta, madár vagy Sátán!
Ha ördög küldött, ha vihar vetett e partra, vagy sem
Győzd le bár azt ki délceg, holt földön mely megigézett
Rám vadászó lidércet, mondj igazat, esedezem,
Van balzsam Gileádban? Mondd meg, mondd meg, esedezem"
Szólt a Holló, - "Sohasem."
"Próféta" –szóltam - "Éj szárnyán, próféta, madár vagy Sátán!
A fölénk hajló mennyben, ahol uralkodik Isten
Mondd meg e csüggedt léleknek, hogy a távoli Édenben
Van leány az égen, Lenore - angyaltól kapott neven
Van ritka, ragyogó Lenore - angyaltól kapott neven?"
Szólt a Holló, - "Sohasem."
"E szavad legyen a végszó", - kiáltám," - madár vagy démon!
Az Éj Plútói partjához térjél vissza veszetten,
Sötét tollat ne hagyj ekképp hazugságod emlékeként,
Magányom taván vihar ég, hagyd el szobromat nekem!
Tépd ki csőrödet szívemből, távozz ajtómról nekem!”
Szólt a Holló, "Sohasem."
És a Holló meg se rezdül, mindig csak ül, mindig csak ül,
Pallas megfakult mellszobrán ajtóm felett szüntelen,
És a szemében úgy látszik, alvó démon fénye játszik,
Lámpafényben úszva ázik, árnyékot vet odalenn,
És a lelkem az árnyékból, ami lebeg odalenn
Nem száll fel már – sohasem!
Tanulok. A monitort bámulom
Szédülök. Azt csinálom, amihez nincsen kedvem
Az oldalakat számolom.
Amíg porlad ifjúságom csendben
Tavasszal is hófehérré őszülök
Szavak. Kifejezések. Összefüggések
Tengerében láncokon csimpaszkodok.
Minden kincsem süllyedően
Lüktet míg gondolkozok
Lassan haladok. Az idő rétesként nyúlik
Koncentrációm egy pontban fókuszál
A kín lassanként múlik
Nyugaton Hórusz szeme csordogál
És öregemberré fárad bennem
Minden lázongás tüze
Éjfélkor egy sörrel levezetek
Holnap is egy őrült nap lesz
Pihennem kell keveset.
Reggel 2 órán át ébredek
Az órát sokszor lenyomom
Édes álmomból kitépve
Világfájdalma hátamon
Kések. Már mindenki benntvan.
Gyorsan kezem megmosom
Egy város szennye szárad rajtam
Zúgolódó lelkem elnyomom
Bekapcsolom a gépet
Teszem amit tenni kell
A percek örökkévalósággá érnek
Ahogy a szürkeségbe bomlok el
Néha kikapcsolódásképp labdákkal dobáljuk egymást
De hiába, névtelen rabszolgák vagyunk
Egy világ súlya összenyom
Hogyan lehetnénk bármi más?
Cseppenként adjuk el magunk
Ebédidőben messze elszökök.
Fizetek, ebédelek.
A percek hirtelen új életre kelnek
Repülnek. Repítenek. Úgy elszöknék velük.
De visszatérek mókuskerekem hűen váró vaslapátjaihoz
Délután van, emaileket olvasok
Adminisztrálom, hogy mennyi sokat dolgoztam
És a nap lassan átbillen egyensúlyi helyzetéből
Végetér, leesik, mehetek haza.
Mosolyt tettetve köszönök el
Mintha barátaim lennének az ismeretlenek
A metróban a tömeg még egyszer összegyűr
Fejem csak kiszipolyozott elorozott űr
Hurrá, hazaérkezek
Nyugodtan heverészek ágyamon
1000 Ft óránként lerágott
Kiürülve, megdarálva álmodok
Ma sem változtattam meg a világot
A bolt ahova járok
Kb egy megállóra van
De gyakran csak lesétálok
Egy hátizsákkal vállamon
Legtöbbször kocsit bérelek
10 vagy 100 ftos jó bele
Kosarat csak akkor cipelek
Ha nincs megfelelő apró velem
Mindig nagy lendülettel futok
Sorok között, hagy higyjék az emberek
hogy dolgom van, fontos vagyok
Várnak már máshol, mások engemet
Néha veszek ásványvizet
Ha kell - gyakran szomjazok
Persze azt a szomszéd kisboltban is lehet
Nem szívesen cipelek fölösleges csomagot
Veszek enni szalámikat
Zalát pl. vagy olasz fölvágottat
Kenyér helyett kétszersülteket
Nagyon el már ne hízzak
Halkonzervet, pl. olajosheringet
Vajon tényleg tolonganak a dobozban a heringek?
Aztán veszek még zöldségeket
Jellemzően lilahagymát és koktélparadicsomot
Csak hétvégén - Hogy büdös ne legyek
Régebben vettem sört is - de már nem iszok
És mást többet nem is nagyon
Még nézelődök egy pár percet
erőt gyűjtök egy végső csatára
Idegenekkel találkozni pénztárhoz menet
Tolakodva, jajj, mint a heringek
Lélek nélkül köszöngetni egymásra
Nincs supershop kártyám, fizetek
Visszajárót számolok bambán
Belül sírva mosolyog az eladó
Aztán táskámba bepakolok
Ha az nem elég 20 ftért plusz szatyort veszek
A kocsiból a pénzt visszakapom, hazamegyek.
Vége van a napnak
A nyár őszbe sárgabarnul
Én ágyamba hanyatlok
Agyamban az álmok orvul
Hátam mögé osonnak
Nem félek a reggelektől
Nem azért mert jók, csak megszoktam őket
Átázott tenyeremnyi papírhajók
Viszolyogva nézik a felhőket
A partok között ívelő pallókat könnyezik
A hajnali köd párába fojtja a fűszálakat
Nyomában friss, ropogós hideg érkezik
Fiatalkorom harapós század
Szürkeségbe burkolózó körforgás az életünk
Tépj ki hát az unalom láncaiból
Szélrózsairányban lassan széledünk
Köteleket fonni alvó napsugárból
Nem láttam a sötétben
Csak éreztem a falakat
Bezárva a mélyben
Eltemetve ébren
Nincs több mozdulat
Szög a koporsóban
Minden kimondatlan szavad
Fekete szemed lobban
Nincs több gondolat
Egy gyermekkori emlék
Lelkem kihúnyó fénysugár
Minden ami lennék
Kőszobrokba zár
Ha mondhatnám neked, én mondanám
Hogy velem te tetted ezt
De nincs igazam, én hibám
És nincs már mód, hogy üzenjek neked
Nem látok a sötétben
De kaparom a falakat
Meghalva és ébren
Nincs már alkonyat
Őzike a jégmezőn
Rámnézett szemeiből vérezőn
Mintha azt mondta volna, hogy szabad
De az élethez több kell mint szavak
Kezeim szemeim elé tartottam védelmezőn
Szelíd gesztenyefák nőttek fölém
Árnyékukkal takarták be vállaim
Este lett és erdővé változott
És tábortűzzé vöröslötték rózsáim
Több kell ételnél és víznél
Hogy életben maradjak
Fekete csillagok gyúlnak az égen
Több kell a fénynél
Hogy le ne zuhanjak
Kiégett füstölgő helikopterré olvadok
A nap fényében álmaimból
meddő valósággá csúfulok
Saját tetemeimből táplálkozok
A viharégen gyúlnak sötét csillagok
Bámulom az elhagyott hegyeket kormos ablakaimból
Értem nem küldtek mentőakciót
Fekete rózsák a hómezőn
Metafórák nyílnak képzeletem síkjain
Fekete rózsák mérgezőn
Érzelmeim lezuhant roncsain
Nézz le ránk a mennyből
Végtelen egekből
Te egyetlen létező Teremtő erő
Határtalan és örök
Örökké feléd török
De félek hogy elveszek
Csak semmi kis porszemek
összetapadt vegyjelek vagyunk
Oly mulandó napunk
A tiéd Uram nagy és örök
Neked csak suttogás minden szavunk
Míg válaszod ránk mennydörög
Hát kegyelmezz nekünk
Vezess mint egykor népedet
Mert új sivatagok keltek ellenünk
És újabb zord hegyek
És örvénylő tengerek
Hogy már zúg fejünk
Utunk nem mehet csak Veled
Veled célba érkezünk
Ha a Halál árnyékának völgyében járok is
Még ott sem félek Veled
Gondot viselsz rám
Kezedben fogod kezem
Amíg hozzád érkezem
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek
Életemnek minden napján
Mert örökkévaló kegyelmed
Mert meghallgatod imám
Mert jobb egy nap veled
Sátrad bejáratánál
Semhogy ezer másnál
Több vagy az egész világnál
Imádlak, egyedül Téged, Istenem
Fogadd el omló énekem
És emlékezz rám
Míg korok telnek el és eltemetnek
És az emberek elfelednek
Emlékezz, hogy én a tiéd vagyok
Egyedül Téged imádó híved
Akit elfednek a láncként nyúló napok
A ködbevesző távoli karod
Amikor egyszer elhalkulok
Amikor majd megnémulok
Te emlékezz reám
Én csak egy félkegyelmű vagyok
De szívem feléd ragyog
Benned látok napot, holdat, csillagot
Életemmel is neked tartozok
Rossz szolgád és mégis gyermeked
Mert örökkévaló a te kegyelmed
Mert kihúztál a sárból
Külső és belső halálból
Egy bűnösebb világból
És mégis mindig többre vágyom
Fényedtől telhetetlenül
Míg kint az éj sűrűn szétterül
A holdra sötét felleg ül
És mégis legfelül
méginkább legbelül
Szavam feléd repül
Fényedtől felhevül
Felettem nem úr az éj sem
Én csak egy Urat ismerek
Te vagy igaz Istenem
Bűneim közt is velem
Az örök szeretet
Mert úgy szeretett
Hogy egyszülött Fiát adta értem
Örökkévaló a te kegyelmed
Ha a barátod lehetnék
olyan büszke lennék
Mint az ezerszínű tengerparti naplementék
Vagy frissen daloló tavaszi megújuló
Neked bókoló életteli hajnalok
Morzsáidért is hálás vagyok
Nagyságodnak hódolok
Ki lehetne szebb mint Te vagy?
Nem érhet nyomodba ezer nap
Sem a fényes hunyorgó csillagok
Sem emberek sem angyalok
Ki lehetne ilyen nagy?
Nálad a világegyetem sem nagyobb
Csak játékod és úgy rakod
Ahogy éppen akarod
Milyen szép vagy.
Milyen nagy vagy.
Félelmetes óriás.
Mert Istenem rajtad kívül nem lehetne más.
Ami igazán fontos
Azt hagyjuk utoljára
Amit megtehetnénk most
És nem lenne hiába
Mert ha minden szétesik
Eljön a legrosszabb eset
Minden elveszik
Még onnan is lehet
Mindig van egy vészterv
Egy utolsó esély
Minden ami éltet
Minden ami fény
Ami igazán fontos
Szeretlek
Tegyétek most
Amit tehettek
Megsárgult filmszalag
Szemcsés és hangtalan
Ahogy a katona szalad
A félelem ahogy rohan
Mintha igaz se lett volna
És minden csak most kezdődne el
Minden hír csak rólam szólna
Pont itt és pont velem
A világot könyvekből ismerem
Tükörképemen keresztül látom
Hogy rám hasonlít azt hiszem
Az én világom csak egy álom
Kint örök tél van
farkasoknak birodalma
Eltévedtem én naívan
Az elveszettek irodalma
A súlytalan szavak hírnöke
Akire senki sem figyel
Érzem, hogy a baj közel
És hívásomra senki sem felel
Lassacskán én is sárgulok
Félelmeim értetlenül kopnak el
A múlt ködébe olvadok
A percek ahogy fogynak el
Fel kell valamit robbantanom
Csak ez a nagy hatalom
Ha mindenki úgy hal ahogy akarom
Ha kezemben széthull az atom
Miért akarjátok, hogy sárga filmkocka legyek?
Miért kell, hogy nyomtalan elfeledjenek?
Miért nincs ír a fájdalmak sebére?
Soha nem lehetek büszke e névre?
Sohasem segítetek?
Nem számíthatok már a szerencsére?
Madárként szállni szép felhők felett
Amerre sok kis csillag integet
Hasítani az eget, ölelni a napot
A világra nyitni egy új ablakot
Nagyon szép lehet
Gyógyítani betegeket
Megérinteni embereket
Hirdetni az igazságot
Elmondani amit látok
Nagyon jó lehet
Tanítani gyerekeket
Őrizni a szeretetet
Gyengéket erőssé tenni
Mindenhol segíteni
Nagy öröm lehet
Írnom, írnom, sok papíron
Amíg van mit és még bírom
Ahogy az éjszaka lángol
Lelkem a tűz körül táncol
Ez is jó nagyon
Tagadd meg a napot
Tagadd meg a fákat
Élj ahogy akarod
Állj ellen a vágynak
Dobd el ami édes
Dobd el ami csábít
Mindent ami kétes
Mindent ami kábít
Üldözd ami üldöz
Legyél félelmetes
Üssed és verd földhöz
Minden lételemed
A fájdalom nagy úr
Sziszegve harap beléd
Vörösbeboruló égi azúr
Tüskékkel nyúlnak hátulról feléd
Legyél szabad
Ne kövess elcsépelt sztereotípiákat
Én felszabadítalak
Tépd meg az eget és a lombos fákat
Rázzad vadul a vészharangokat
Tagadd meg a közöny láncait
Hisz úgyis minden megtagad
Egyedül nézed az ítélet lángjait
Küzdj amíg érzed a véres ízt
Míg a földeken fegyver csörög
A többieket így tanítsd
És én majd eljövök
Arcod szelíd őzike
Hangod búgó gerlice
Szemed félénk medvebocsa
Két kis gesztenye napocska
Hajad sós tenger fodrai
Örvénylő arany foltjai
Hátad hullámként feszül
A levegő vibrálón hevül
Lépteid táncosok léptei
Lágyan mintha szellő búzát legyint
Lassan így remegnek kebleid
Csípőd ily ritmusra ring
Lábaid hosszú, nagy fenyők
Simák, mint völgybe zárt mezők
Puhák, virágszirommal bélelt párnák
A zöld tavaszt nyomukba zárják
Karjaid kis angyalszárnyak
Hol hegyi patak hűse árad
És izzó hegyek méhe fortyog
Megölel és összeomlok
Végtelen folyosókon fénylesz
Fénymásolók között térdelsz
A rossz papír folyton akad
Elhomályosodnak a falak
Hiányod éjjel az irodákban ég
Az őrök álmatlan virrasztanak még
Álmaimban mosolyod felém ragyog
Olyankor én is sokkal szebb vagyok
Vörös. Haldokló üstökös.
Sugár. Az éjszakába száll.
Ének. Emlékfoszlányok kísérnek.
Míg a gyilkos megtalál.
Halál. A küszöbön áll.
Jövök. Szemeim izzó körök
Vihar. Erős és fiatal.
Esik és az ég dörög.
Bosszú. Nehéz és hosszú.
Élet. Megették a férgek.
Vonat. Távolban kanyargó utak.
És egy mindig csak hamis mérleg.
Tükörkép. Üres és azúrkék.
Lárvák. A jövőt várják.
Szavak. Amik megfojtanak.
Kapaszkodó kezem vágják.
Csókok. Kövér húsos pókok.
Rágnak. Mindig megaláznak.
Mérgek. Emberektől félek.
És ők beskatulyáznak.
Rajzok. Kisze-kusza harcok.
Hangok. Apró kis harangok.
Mélyvíz. Virágsziromnyi méz-íz.
Képzeletből festett mesés kalandok.
Süllyedő világok és kilyukadt sorsok.
Szigetek és elszigetelt foltok.
Kiradírozott sorok kapálóznak velem.
Hajó. Akkor is ha jó és akkor is ha nem.
Áramszünet
Tekergő kábelek között
Döbbent csend
Ágyamba költözött
Felhők sodródnak az égen
Kiszolgáltatva, öntudatlanul
A hátralévő másodperceket mérem
A telefon biciklizni tanul
És mindig foglaltat jelez
áthajt minden piroson
Ki érthetné ezt
Csörög ha taposom
Ha leesik megreped
Ha megreped széttörik
Összerakni nem lehet
Ami elmúlt már nem létezik
Gyertyafényben úszó szürke félhomály
Minden sorod fülbekúszó
Kalitkába zár. Talán
Ennek a feladatnak nincs megoldása
Lehet, hogy kérdés sem volt talán
De adott egy sor dolog lényeges tényállása
A plafonon vacagok, és kacagok, hogy kocognak a kacatok
Tükröm ezüst oldalán
Gyorsul az élet
Fogócskáznak megvadult virágok
Annyira félek
Hogy elbújtam és megtaláltok
Emelkedik a tét
A játék élet-halál harccá válik
Ez is megér egy misét
Minket távirányító irányít
Vedd elő az ünnepi porcelánt
Hiszen mástól mitől törne el
A győzelemnél sose add alább
Akkor se ha veszíteni kell
Nem vonítanak az éhes farkasok
Hangjuktól nem rezeg a levegő
Nem siratják a holdat, milyen szép falat
Nem tudják, hogy nem is ehető
A kis nyusziknak álmukban is piros szeme van?
Ha a tigriseknek lenne piros szemük
Az sokkal félelmetesebb volna
Fenevadként, ahogy rágnák hideg ketrecük
Hihetetlen dolog történt
Megettem egy villanykörtét
A szilánkok szúrtak
Az izzószál égetett
A napok csak múltak
És én folyton éhezek
Átjárót kerestem világok között
De saját súlyom bilincsként kötött
A rezsó égve
Az ajtó nyitva
Elfeledve
Úgymaradva
Rabszolgahajcsárok űznek az életen
Tanulni, dolgozni, megfelelni kell nekem
Szomorú, szomorú dallamok
Kék bálnák éneke
Otthonod elhagyó
Fájó búcsúvétele
Az ablakból valaki mindig integet
Holnap is lesz nap, az is lehet
Zajonganak fenn
a hullócsillagok
Emlékül elteszem
Fényes csíkotok
És itthagyom a szívem zálogul
Remegve, dobogva és vadul
Ha valaki keresne
Elmentem játszani
Ne húzzanak deresre
Ha látják a ráncaim
Versenyautóként csapódok a falba
Hirtelen nem tudom melyik pedál mit jelent
Élek -e még vagy meg vagyok halva
Az őrangyalok őrzik -e még testemet
Nézted már kívülről magadat
Anélkül, hogy tudnád mit miért
Hogy mi történik, hogy ki vagy
Idegenként önmagad se értenéd
Piros rózsák, fehér rózsák
fekete síró özvegyek
Bíbor párnák, kócos árvák
Kacagó orkán szelek
A jövő csak egy lehetőség
csak egy út a sok közül
Most minden megtehető még
És egy út majd üdvözül
Egy út szükségszerűen elkárhozik
A jelen csak egy lehetőeég
Minden út megváltozik
Fenn az égen a sok csillag a hőség hevében
Kék víz után áhítozik
Meddőség, középszerűség
Minden út valahol szerteágazik
De bennem újra hosszú útja végén így találkozik
Szeretlek, mint eső a földeket
Mint fenyők a hegyeket
Mint a só az óceánt
Emlékeket elefánt
Hisz a múlt csak egy lehetőség
Voltam már hős hadvezér
Akit hív a nagy dicsőség
Meghalni ha kell ezrekért
Varázsló és rabszolga
Háborúzó gyarmaton
Mosakodó csöppnyi bolha
Fűszálcseppnyi harmaton
Szeretlek, mint csavarjait az asztal
Lepkéket hunyorgó lámpafény
Szíveket malaszttal töltő hűs remény
Mint a partot nyaldosó tenger
Mely rabként mindig visszatér
Könnybe fúló örökre múló
Szerelmes csókokért.
