Saját verseim

Sokáig voltam egyedül és önmagam
Romlottan, közveszélyes, mérgező
Ködbezárva tetszhalottan
Szomjazó és éhező

De te felrobbantottad üres perceim
Üstökösként tűntél fel az égen
Légy árvíz, viharos eső
Mosd el száradó partjaim
Semmi sem maradhat úgy, mint régen

Döntsd le girbegurba váraim
Tüzelj meg a kemencében
Beléd vetem fázó árnyaim
Tied legyen minden, égjen

Vágd le rólam érdes héjamat
Hámozd le durva kérgemet
Vágd ki az ehetetlen magvakat
Műtsd ki belőlem a férgeket

Mosd el minden múltamat
Tied legyen szakadt életem
Borítson el az áradat
Kapjon fel a szél s vigyen

Ültess el, temess el, fedj be puha földeddel
Semmi sem lesz úgy, mint régen
Öntözz meg reggel és este, időben
Míg érzem, többé egyedül már nem leszek
Kötözd be sebeim a mélyben
Hogy legfelül sivatagi rózsa lehessek

Még nem látom a tájat, és nem hallom szavad
Még nincsen lehetőség, csak homályos tükör
Képtelenség minden múló pillanat
Semmit sem szabad, kínzó perc gyötör

Nyugalmam megmászhatatlan szikla
Kezem némán ölembe hull
Hiányzik odabenn egy szikra
Amitől a tudat módosul

Ami meggyújtaná száradó leveleim
Lángra gyújtani a kavargó avart
Mint kézzel írott tűzbe mártott leveleink
Törékeny tájamon kavargó nyári vihar

Felfedezem a felfedezés örömét
És örömöm tüzébe mártalak
Magamat kerestem kutattam rég
És eközben téged láttalak

Van már táj és vannak már szavak
A falak feledésbe omlanak
Mint kígyó amely farkába harap
Minden egyenes mindig az origóba tart.
Te, Én, s a világ gyorsulón hazafelé szalad.

Háborgó tengeren sodródom, ments meg Mesterem!
Elfáradtam, megterheltek, félek, hogy elveszem
Nincs Rajtad kívül senki, aki ismerné lelkemet
Tarts meg kérlek, míg fújnak a nagy szelek

Víz alá merülve várlak
Szívem áldozata engedelmesség
Követem Uram, jó példádat
Hordozom szövetséged jelét

Betölteni jövök minden igazságot
Amint kérted, egy életen át
Meghalok és feltámadok, elveszek, megtaláltatok
Követni akarom Isten Fiát.

Víz alá merülve nézlek
Elutasított egy bolond világ
De engem Isten szeretete éget
Te vagy bennem a Világosság.

Meghalok bűneimnek, feltámadok a Krisztusnak
Szellem által született vagyok
Új tömlője leszek az új bornak
Minden régit elhagyok

Víz alá merülve hívlak
Több van itt velem, mint próféták, vagy emberek
Szívem kőtábláira felírtad
Elmúlhatatlan szent igéidet

Mikor ömlik az eső, és eljön az árvíz
Kősziklám, erős Váram légy nekem
Ezentúl csak Te irányítsd
Megbukott, kisiklott életem

Víz alá merülve kérlek
Vigyázz rám, őrizd sorsomat
Tedd, hogy legyek örökké Veled
Menjek arra mindig merre vagy.

 

Augusztus, tűzijáték, hullócsillag
Régi vágyak vonzanak,
Hegyoldalnyi lavinák rám omlanak.
A börtön ablakán is besüt a nap
Az olvadó hó alatt a hullám csillog,
De a rácsok fogva már nem tartanak

Szerencsére nem az vagyok aki egykor voltam
Meghalok minden nap és minden nap feltámadok
Egy változó korban borrá forrtam
Hullám,  részecske és egy csipet fény vagyok

Rakétámon szállok a vörös Mars felé.
A sötét éjben szemem, izzó szén ragyog
Úszok az égen, amerre visz a szél
Acéllá hevít a cél, tűzben égve visszaszámolok
 

Tengerparton viszi a szél a kósza permetet
Habzik a víz, gomolyognak odafenn a fellegek
Sűrű fényben csillognak a korallzátonyok
Dübörögnek a fehér homokban a lábnyomok

Sirályok köröznek az ég közepén fáradhatatlanul
Kisgyerek nagyapjától ócska szákkal halászni tanul
Meglovagolják a hullámokat vöröslő hajú idegenek
Míg őrt állnak a távolban mosolygó delfinek.

Visító tömeg, csilingelő fergeteg
Dagályba fúló homokvárat építenek
Az örökkévalóság most olyan távoli
Míg az élet komótos ásításra nyílik
A most, a pillanat, a horizontról sistereg

De elmúlik minden a nap alatt
Elporlad, szétszakad, enyészik
Örömeink, terveink, minden hiábavaló
Elmossa lassan lankás arcodat
Tekinteted, lágyan süllyedő hajó

A kiszúrt nap vércseppjei festik meg a kék vizet
A világ sípolva roskad, leereszt
Fenn morajlik őseink minden ciklusa
Feloldja az éjszaka az odaégett zsúfolt képeket
Feltekerik, elpakolják, elindulnak álmosan
A szőke föveny kihűlőben még reszketve zizeg.

Az alábbi pályázati oldalra felkerült 3 versem:

http://hatartalankolteszet.martonaron.hu/index.php/versek/2-vers/171-zuzmara

(Ez az első, és a következő 2 vers is innen a blogomról van.)

Itt tudtok rám szavazni is, pontozni is, csak regisztráció szükséges hozzá, de megköszönöm, ha veszitek a fáradtságot, és ilyen módon támogattok.

Köszi,

Üdv,

Versiro

Morajló tengerek, éneklő emberek
Között hányattatom
Nézem a kék eget, zöld felhő méreget
Emelem kalapom
Még egy est végetér, a testem vérbe ér
Gomba robban, atom

Hova szalad veled a futó szalag?
Ne légy oly komoly
Horizont hátamon éjszaka vállamon a szépvilág összenyom
Könnymosta mosoly
Borongós éveim fonnyadt reményein
Lakmározik a moly

Herceg vagyok, hős, mint a bors, erős
Legkisebb fiú
Szalmaláng életem két végén égetem
Mért legyek hiú?
Várom a lobbanást, utolsó dobbanást
Nincsen más kiút

Összedőlő meghanyatló bukórepülésem zuhanó közepén.

Ketten őröltünk egy malomban
Körülölelt a gabona sok halomban
Azt gondoltad megőrültem, mint egy tolvaj, köd előttem
Köd utánam, integettem, elrepültem egy szép napon
Egyedül hagytalak, hogy sírj a sarokban
A port, a múltat itt hagyom

Elhordozhatatlan malomköveket vett le Valaki a szívemről
Minden félelmemet elfélte már helyettem
Élő vizeket fakasztott a kövekből
Csontjaimban gyógyulás, halálomban életnek forrása lett bennem

Hogyan másképp lehetett volna az evőből étek?
Vagy hogyan jöhetett volna az erősből édes?
Csodákat mesélnek velem az oroszlánok és méhek
Csoda ez én előttem, mint álmokból az ébredés.

Ketten futottunk egy nagy mezőn
De nem együtt csak egymás mellett létezőn
Ketten éltünk egy országban külön címer pecsétje alatt
És az óra, mint egy álnok kígyó elszaladt
Így zúg el közöttünk egy évszázad, gyorsvonat, veszett paripaként vágtat
Ha nem ugrasz most, egyedül maradsz

Hol van most a te várad?
Menedéked merre van?
Ifjúságod és szépséged múlt idő, elrohan
Mezei virág, ha ráfúj a szél, elszárad, vége van.

És az égbe fel csak egyetlen egy út vezet
Egy a lépcső ég és föld között
Amikor nem vártad, éjjel megérkezett
Meglátod majd, mikor jele felragyog a felhők fölött.

Szemüvegen át nézlek
Tanulmányozom létezésed rejtelmeit
Mereven tűröd, ahogy vizslatlak téged
Szőrszálaid hasogatom,
gyűrűi keresztmetszetén számolom éveid

Vajon igazi vagy, vagy csak plüss darab?
Ha kérdeznélek, tudnád a neved?
Érzed, ahogy az este,  mint füstfelhő lezárja szemed?
Ólom és ezüst flitterekkel mérgezve szobánk az éj elhalad

Szemüvegén keresztül torz képet kapva így néz ránk az univerzum
Csillogó kicsiny porszemek vagyunk, szélviharban táncolunk
Áthaladunk minden éjjel a Jupiter szemén, visz a fájdalom
Kiszáradtan elepedve várjuk rendet hozó hajnalunk

Meg ne őrüljünk menten
Tévútra egy rossz érzés nehogy vigyen
Amikor sötét alagúthoz érkezünk
Ha igazi vagy, jöhetnél velem
Vagy csak álmodtuk hogy létezünk?

És ha soha nem jön el a reggel?
Az utazás lesz a puszta cél?
Ne játssz magadnál rosszabb gyerekkel
Ne játssz a tűzzel, kósza szél.
 

Felkeltem, mosakodtam, reggeliztem
Mint aki jól tette dolgát, ezután letelepedtem
Punnyadni a gép elé
Pókerezni, levelezni, üzengetni kedvtelen
Egy hosszú délelőtt a tél után végetér

Kint a hó hull még szüntelen
Beteríti zöld fenyőink, elborítja nesztelen
Kupacokba kushad a kerek udvaron
Miután megmoccanni többé már erőtelen
A múló idő terhe minket is így összenyom?

Eszek iszok alszok, és szaladnak perceim nyomtalan
Körülöttem a fal szétfolyik, elszáll a ma gondtalan
Pihenek, passzív, tettelen a létezés
Örömöm csak tettetett, minden vágyam hontalan
Kiúttalan szétesés

A délután kifogyva fényéből üres vázába horpad
A meccset nézem félig fekve, fejem egyre kókad
Szemhéjamon egy varázslat vörös függönyt ereszt felém
Megindulok mozdulatlan, felkelek, repülök, körülöttem az ég megolvad
A tenger porfelhővé fonnyad, a nap leszakadtan lóg lefelé

És megyek előre amikor elmúlik a tv adás
Kifogy a lomha, árnyékos lankadás
Heverőkön bénán heverés, néma semmibe révedés
Akkor is csak te légy nekem halálból Feltámadás,
A világ még egyszer felgyorsul, még egyszer kevés

 

Létezik, hogy már március,
Mosolygó, bajszos kis cicus?
Hiszen még minden hófehér
Csak a kóbor lélek tűzpiros
És a földre ontott vér
 

Olvadó jégcsapok leselkednek lelkeink fölött
Vágyaimból szőtt takarókba öltözök
Szememben szikráznak a múló gleccserek
Mint egy néma gondolat, én is eltelek

Kinn zöld fenyők mélabúsan állanak
Szürke ködbe burkolózva dideregnek néhanap

Árnyaim a tükörerdőben, meg nem értenek
Szilánkosra törtek össze márvány zátonyok
Röntgenfelhők, szivárványok között az égbe lépkedek
Hullócsillagokkal, vörös csíkkal mélységekbe zuhanok

Kinn csípős északi szél harap
Rázza a bokrokat az ősi harag

A nappalok, mint szennyesem, éjszaka levetkezem
sáros önmagam. Vérízű álmaimban fürdetem
Fájdalom folyam, összetört csontjaimat óvatlanul mozgatom
Óránként felébredek, szemhéjamra nem száll nyugalom

Az eső a fűszálakon - sok kicsiny harang
Ólomsúlyú, sötétzöld smaragd

Rabláncként húznak alá perceim
Messze még a reggeli fénysugár
Leomlanak elefántcsont elveim
Csörömpölő porcelán

Meddig áztat még -e szürke nagy folyó?
Aki sehova sem tart, annak egyik szél sem jó
Nem nézhetek már többet félre
Körülöttem kiürül a felperzselt bolygó
Az égen imbolygó űrhajók készülnek a télre
Megyek haza délre, meghalni sehol se jó, de megtisztít a fájdalom...

Fejem fölött okkersárga lámpások gyullanak 
Akvamarin dunyhák közt álmosan hullámzanak

Láncok a kötelek szemhéjamon
Álmomban is érzem a hajnalt, érzem a sorsomat
Kötelekkel húznak át ágyamon
Vágóhíd vár rám, hogy feláldozzanak

Gyűjtsetek rőzsét és gyújtsatok tüzet
Tekerjétek fel maximumra a csillagokat
Hogy burger ne legyek, hogy megijedjenek

Tetemem árnyékaitól. Vérszagra gyűlnek a legyek
Lehántják rólam bőrömet és kifordítanak magamból
Torkomat szántják és felitatják véremet
Az élet vége egy hatalmas karambol
Földrengés fordítja ki alólam az úttesteket

Összekarmolja majd felvagdalja ereink a világ
Fejemet, tagjaimat kosarakba gyűjtik
Kampókat szúrnak hátamba és vonszolnak az égen át
Kosaram kiönti, a szemét felett bűzlik
Húsom darálja, lelkem kivonja, hűtlen renegát

Gyújtsatok jelzőfényeket, figyelmeztetésül
Kerüljék el utamat a vándorok
Sikoltsatok velem a mészárszékből

Konzervekbe tesznek, cafatjaimba roskadok
Velem haldoklik a 21. század
Tűzhelyeken melegítenek, lelkembe, álmaimba hamvadok
Lebontják az emlékekből épített házat
Elfelejtenek, míg elfelejtem, ki vagyok.

Ki tart hát velem a füstölgő hullákon át?
Gyújtsa fel otthonát, aki  még lázad
Pusztítsa el börtöne előcsarnokát.

Ó, milyen tágra nyílnak ártatlan bociszemeid
Milyen messze csorognak jéghegyből olvadó könnyeid
Végül lángokba temet széteső tekinteted
 

Ó, nagy közös ellenségünk, terrorizmus, tőled kell félnünk
mért is téged támogat minden olajjal rendelkező nemzet?
Ahol még nem szolgálják lelkükkel a kamatlábokat
Nem azért harcolunk, mert megkívántuk országodat.
Azt mi, á, izé, dehogyis, soha.

És a rasszizmus és az intolerancia
Gátlás nélkül terjed, ennek ki vethetne véget
Hacsak nem a király legkisebb fia
Ha megszavazod ma újra.
Aki már bekebelezte maga körül a mindenséget
Sárkányok vérontásán még törvényt se kellett rontania.
Semmiképp, és dehogyis, és soha.

A rabszolgák irigykedve nézik a sztrájkolókat
Az egészségesek a táppénzen nyaralókat
Míg a nem kivételezettek fülünkbe harsogják,
Hogyan kell a sorba mindenkinek beállnia
Arra kényszerítenek,hogy megköszönd, hogy ellopták
Amit méltán gyűlölt elődeiknek sem sikerült ellopnia
Soha, semmiképp, soha.

Hazaszeretetre hivatkozik minden jöttment körülöttem
ők megtehetik anélkül, hogy kirekesztőkké váljanak
Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisördögnek
És én nem születtem kiskirálynak
Semmiképp, soha

Ha unom már az igát húzni
Én ugyan mit csináljak? Földet, pénzt kitől kívánjak?
Ha nincsen itt már hova lépni
Emelt fővel hogyan járjak? Kivé váljak?
Ostoba álmom - vékony kabátom mostoha

Így ér véget hát a csalfa nagyvilág?
Kifosztva, elhagyottan a jövő aludni tér
Nem érdemlünk már szép utópiát
Csak farkasfogakkal harcolni az utolsó koncokért.
Feltépett torokkal, dehogynem, soha, és semmiképp.

Elmúlt idők nyomaiban járunk
Régi emlékek tükrében mosni a világot
A jelen szürke perceit, hogy értelmet találjunk
Értelmetlen semmiségek között

Naivan így félreértünk
minden újonnan érkezőt
Félhomályban, botladozva lépünk
Mintegy félálomból ébredőn

Vakoknak születtünk;
Kőbaltával vésett üzenetek barlangok kormos falán
Meg csak mi gyógyíthatjuk szemünk
Bátorság és Függetlenség fénysugaránál

Meg kell szülni a változást,
Utat mutatni a pusztaságon át
Eltévedteknek, jövevényeknek menedéket ki ad?
Vendéged vagy önmagadnak, minden árva a fiad......
 

Te vagy életem forrása
Több is ettől, az Élet vagy önmagad
Célja és értelme, és útja, amin áthalad

Testté lett ige - Isten szava

Világosságnak és Igazságnak hívnak
Isten báránya és Fia, az Alfa és az Omega
Vagy Messiásnak, hű szolgák jó pásztorának

Mesteremnek, doktoromnak, nagy Királynak

Ezer másik néven is próbálnak még hívni
Megannyi valódi jellemvonás
Mégsem lehet csak szavakkal leírni
Egy szív mélyéből feltörő vallomást

Mondd, Ki vagy hát, Jó Uram?
Csak homályosan látlak, és kicsit sem értelek
Mégis, ha hangod hív, Tieid megismernek
Követnek Téged boldogan.

Pogányok megmentője. Szentek Szentje.

Isten vagy. Megváltó - Bűneim bocsánata
Egyedül létező és imádatra méltó
Üdvösségem kútfeje és záloga

Szabadító. Seregeknek ura. Az Úrnak angyala

Váram vagy és oltalmam. Jóakaratod sátora
Kőszikla - Amelyen állok
Immánuel, Dávid sarja, népednek Egy Ura.

A teremtett világnak Isten által felkent Krisztusa

Jézus vagy. Egy név amely előtt minden térd meghajol
Karácsony van és rád gondolok - Hiányzol nagyon
Látogass meg kérlek. Légy velem - És adj még életet.
És add, hogy minden nap míg élek rád emlékezhessek.
 

A hófödte éji paneltetőn
Jégszikrákat húz a holdsugár
Ezüsttengert füstöl kéményeiből
Emlékei hamvából éledő tűzmadár

A néma égbolt vásznára festő ébredés
Tél-színével árnyalja a csillagok sátortáborát
A földre súlyos lepelként hulló létezés
Áttöri a meleg otthon puha bársonyát

A távolság, lomha láncod elszakad
Repülj a felhőkkel, amíg lehet
Legyél karcsú és lágy ecsetvonás
Fagyott gondolataink között friss hajnal hasad
A dermedt tájat lángba borító látomás

Adrenalin bombát dobva dönti romba börtönöd
A reggel újra létrehozza elfelejtett életed
Véred lüktet, ahogy érzed szíved újra felpörög
Így tépik ki könnyes szemeidből álmot hozó éjjeled.
 

Tegnap régi barátaimmal elmentünk inni
Még az egyetemről ismerve egymást
Be akartunk valahova ülni
De nehezen találtunk megfelelő kocsmát

Péntek este megtelt tábla Budapestre
De nagysokára csak beültünk egy kis helyre.
Prosztó volt, drága és rossz
Mint az élet - süllyedő fekete doboz
Céltalanul elrohanó lezuhanó éveink néma hírnöke

A wcben rám nyitottak, sörrel leöntöttek, fel nem töröltek
Pénzem költve csocsózva kellve így rohantak léha perceink
De jó kedvünk lett, mint aki ünnepelt s akit ünnepeltek
Hogy láthattuk és érinthettük újra össze lomha lelkeink

És az este végül elszaladt. Agyam lassan oldódott
Az alkohol sárga tengerében úszó kis szivacs, míg -
Majdnem rámozdultam más asszonyára feloldódva ott,
De szerencsére még időben szerencsésen disztingváltam önmagam.

Billiárdban háromszor rakták el a fekete golyót helytelenül ellenem.
Barátom cigijét szívtam mígnem mind elfogyott
És akkor a fények zavarossá váltak, és széthullóban foszladoztak ők is velem
Hazaindultunk hát és a taxi barátaimmal elhozott

Ők fizettek, az én pénzem elfogyott
Elköszönőben még megígértem kiabálva hogy legközelebb majd én fizetek és több pénzt hozok.

29 vércse szitál barázdák nyomán
29 gyémánt bújt el kavicsok között
29 kóbor eb vonít a hold után
29 hóember nagykabátba öltözött

Karácsonyra harangoznak őszi szelek szárnyain
Órámra vetülnek nyúló árnyaim
Az évek körforgása rám mutat
A rugók eleresztik a fogaskereket
Egyre lassabban üldözöm a perceket

29 vándor nem talál utat
29 sivatag délibábszínházast játszik
29 szomjazó nem látott kutat
Egy pillanat is 29 évezrednek látszik

Minden nap ugyanaz a ködbefojtott szürkeség
Egy pár égő kereszt hamvaiba porlad el.
Minden szó egy elhalkuló szürke év
Gondolatok sós tengerében olvad el
Mint bús szívemnek csillagfénybe húló könnyei
Ha menni kell, menni meghalni megint.
 

Te voltál az idősebb hang fülemben
Vízesés melyben zuhatagként hullottam
Gyertyafényként sötét lelkemben
A pusztaságban fénylettél utamban

Jókedvű hajnal voltál rózsaszínű felhőben
Égi mezőn bárányait terelgető szellőben
Kezem fogtad és vittél hazafelé
Szőke tisztás sűrű és zöld erdőben
Tiszta forrás, szavad ittam, lelkedben bíztam én

Nővérke voltál, napsugár, rosszkedvem gyilkosa
Botladozó lépteimben könnyű álmok vánkosa
Rád néztem és szeretni tanultam
Ha rám nézett kristály hegyvidékek mosolya
Míg a Földgolyóval elgurultam

És gyermekkoromból férfiúvá nőttem én
És emlékeim elfakultan fotóalbumokban hordozom
Nővéremmel egyre ritkulóbban találkozom
- Mégis nem múlunk el szürkeségben nyomtalan -
Már itt élsz mindig friss reményként szívem közepén
Bölcs hangként fülemben, míg barátaim szeretetre oktatom.

 

Te követed árnyékomként lépteim?
ha néha meg-megtorpanok
kihalt utcák jégszívű bércein
Mintha csak arcodat látnám és hangodat hallanám
Szívem is gyorsabban dobog míg megfordulok
Sötét utcák néma magaslatán

De úgy érzem a távolság ragacsosan nyúlik
És mérgesen karókat ver közénk
Minden ami köztünk volt álomként múlik
Emlékeinken az ősz beköszöntével lyukakat sző a fény

Te vagy a kiválasztott, az igaz, a neveden hívott ősi lény?
Ne kösd magad társaidhoz, ne legyen szükséged másra
Ne légy rab otthonodban, mások ábrándjainak mása
Legyél önmagad, lyukat szövő őszi fény
Emlékeztesd halottaid feltámadásra

Mert eltévedtek mind, gyengék legjobbjaik is
Ne mérd hát magad a reménytelenekhez
Ajtóm ma is nyitva áll előtted
A tükörben a kék eget vakító nap szúrja át
És érett búzakalásztól roskadnak a földek

 

ss

ss

ss

ss

ss

ss

ss

ss

Futás közben mintha a tüdőm égne
Lábaim ólomként húznak a mélybe
A könnyű távolság meredek hegyfallá duzzad
Míg pulzusum a fülemben meggyullad
Lüktet büntetőn értem.

Minden méter, minden bucka ellenségem
Mintha hógömbömet ráznák az égben
És eldőlőfélben fulladón
az értetlen bámészok lassuló mozgását nézem
Kínok közt fájón is érzem hogy szárnyalok

Épp csak 25 perc az autók nélküli környék
Mégis minden lépés egy öröklét
Pedig bitumenen futni nem jó dolog
Hazaérve unatkozva mit is tehetnék?
Felülések + Fekvőtámaszok.

 

Nincs új a nap alatt
Minden körforgásban halad
Szaladgálnak emberek
Stresszfalat építenek
Körénk és közénk

Életben tartanak rosszul visszaemlékezett
Vígasztaló jó szavak
Rosszul idézett gyászéneked
Reménytelen fénysugár
Mért is vetül fölénk?

Melletünk halnak meg a csillagok
Fényük alél, összerogy
És ha részegen nem találok haza
Virágszirmokkal álmodok

Borba fojtott bánatom
Gyengeségem ostora céltalanul ostoba
Az évek súlya hátamon
Nem cipellek téged is
Ki nem húzlak a föld alól

Fel sem én támasztalak
Meg nem gyógyítottalak
Neked kell változnod
Mielőtt világunk végetér
Harcolnod kell az életért

Néma barack szótlan ágon ül
Délen az égbolt felhevül
Körúton sárga villamosok rázkódnak
A pesti élet vázlatában gázolnak
nagymamák míg a dróton fecske ül.

A drótban áram suhan kenyérpirítók felé
A parlament mellett Dunán át alagút elé
És lámpákba árad elosztókon át
Hogy ne félj a sötétben délelőtt télen
Perzselned kell ősi életek feltörő nyomát

Ha éhes vagy felégeted a világot
Sivataggá váltod a hamburgert termő fűmezőt
Kineveted az éhezőt:)
A nemlétezőt kívánod olvadó jégmezők Elsüllyesztő roncsain.
Hegyek ormain. Sziklaszirtek oldalain függeszkedve
Adrenalinfüggő emlékeid elefántcsonttornyain

Ma nincsen időm őrangyalod játszani
Hullámokban támad minden bajom
Segíts a kaszákból kardokat gyártani
Az élet súlya összenyom

Ma egyáltalán nincsen erőm játszani
Ellenségeimet támadom
A szürke arcok, lomha percek láncait
Cseréljünk. Légy ma te az angyalom.
 

Tegnapok.Holnapok.Tegnapok.Holnapok.Tegnapok.Tegnapok.
Mennyi őrült szélsebes emlék kísér az utakon.
Mindig elfeledve hol vagyok. Minden éjjel megfagyok.
Ha elfelednek, nem köszönnek, magamat is elhagyom

Az iskolákban nincs már fegyelem
Udvariasság sincs szép hölgyek felé
De igazából hölgyek sincsenek
A szemekben is kialszik a fény

Erre a világra születtünk
Szőlővesszőként az egekig hajtani
A Gazda által meg kell metszetnünk
Tudjunk humuszból humuszba tartani

A napokban órákban percekben másod tized század ezred másodpercekben
Takargatom meztelenül fázó hangomat
Víz színén úszó méltóságomat, tükrökben bújó árva arcomat
Föld anya pedig lassan sivataggá szárad körülöttem
A klímaháború legyőzte ember társaim

Az utolsó falatokat esszük.
És ahogy lassan elárulnak a barátaim
A parancsolatokat félretesszük
Elfogynak legutolsó 10 csapásaim