Reggel 2 órán át ébredek
Az órát sokszor lenyomom
Édes álmomból kitépve
Világfájdalma hátamon
Kések. Már mindenki benntvan.
Gyorsan kezem megmosom
Egy város szennye szárad rajtam
Zúgolódó lelkem elnyomom
Bekapcsolom a gépet
Teszem amit tenni kell
A percek örökkévalósággá érnek
Ahogy a szürkeségbe bomlok el
Néha kikapcsolódásképp labdákkal dobáljuk egymást
De hiába, névtelen rabszolgák vagyunk
Egy világ súlya összenyom
Hogyan lehetnénk bármi más?
Cseppenként adjuk el magunk
Ebédidőben messze elszökök.
Fizetek, ebédelek.
A percek hirtelen új életre kelnek
Repülnek. Repítenek. Úgy elszöknék velük.
De visszatérek mókuskerekem hűen váró vaslapátjaihoz
Délután van, emaileket olvasok
Adminisztrálom, hogy mennyi sokat dolgoztam
És a nap lassan átbillen egyensúlyi helyzetéből
Végetér, leesik, mehetek haza.
Mosolyt tettetve köszönök el
Mintha barátaim lennének az ismeretlenek
A metróban a tömeg még egyszer összegyűr
Fejem csak kiszipolyozott elorozott űr
Hurrá, hazaérkezek
Nyugodtan heverészek ágyamon
1000 Ft óránként lerágott
Kiürülve, megdarálva álmodok
Ma sem változtattam meg a világot
