Saját verseim

A határok a tűzben oszlanak
A kőbe vésett szobrok is leomlanak
Az idő végül megeszi a világot
Mint egy óriás száj mit Isten kitátott

Hallottam, hogy valaki kiáltott
Víz alól jött át a nevem
Ereimben a vér dermedten szivárgott
Megbénított a félelem

Elzsibbadt a kezem-lábam
A hangom is remegett
Csak az volt minden vágyam,
Hogy hirtelen hazamegyek

Szédültem és szégyeltem magam
Hogy oktalanul szétesek
Azt hittem, kinőttem már, erre lerohan
Egy átutazó, céltalan, múltbéli pánikroham

Ahogy a nyúl néz a kígyó szemébe
Vagy mikor először néztem lányok szemébe
És elkaptam tekintetem
Éreztem, hogy menekülni kéne
Annak ellenére, hogy nem üldöz senki sem.

Egy lakatlan sziget
Ahol elbújhatok
Nem szenvedek
Csak meghalok

Mindennap a démonjaimmal harcolok
Az emberek messze vannak
Minden, minden megfagyott
Hiába kiáltanak.

A Föld alapjai rengenek
Égig érő tornyaink is elmossák a tengerek
Az idő lassan megeszi a világot
Mint egy éhes száj mit Isten kitátott.

Hajók a tengeren
Siklanak nesztelen
Vitorlák feszülnek
Mint a nyíl repülnek
Háborúk felé

Tűz és Víz harca ez
Az őrtorony már jelez
Bődül a vészharang
Félelem és harag
A vésztanács arcain

Készülődni kell
Fegyverkezni fel
Fegyvert bíró férfiak
Fogjatok kardokat
És búcsút mondjatok

Ostromgépek, kürtszavak
Leomló várfalak
Szoborként feszülő testek
Hősök és mások is elesnek
Szép nap a Halálra

És este néma csönd Ezüst
Magasban gomolygó bozontos füst
Karókba húzott alvó fejek
Kupacba égetett tetemek
Mert úgy szokás.

Fantáziavilágokban gázolok
Igaz meséket keresek
Könnyed léptekkel járok
Gyűjtöm az útszéli gyöngyöket

Errefele télen is hullanak a levelek
Nyáron is zajlanak a jéghegyek
Az út végén tűz lobog
Tovatűnő lábnyomok

Páfrányok nyílnak az üvegerdőben
Kristályok ropognak talpam alatt
A barlangokban források törnek fel
A nap bumerángívén halad.

Szivárványok szirmai közt holdsugár
Tejízű ködben fürdő láthatár
Korongok húznak el a felhők között
Álmaimban álmaidban összeütközünk.

Lehullott egy csillag mikor azt kívánták, hogy legyek
Körülöttem gyűlnek és  ütköznek a hegyek. Összegyűrhetetlenek.
Az óceánok tükörkéken lengenek
Szívem mélyén vulkánok köhögnek és rengenek.

Tükörképem árnyékomra vetett holdsugár
Lelkem foglya, hangom hangja, Szavaim jelentését vesztő foszlányos délibáb.
Sokaságban, pusztaságban egyaránt értelmetlen medián
Egymagamban, agyhalottan hazaszáll...

Szólt egy hang, hogy legyek. Lettem.
Hívott Ki küldött, és eljöttem
Országok között, határokon táncolok
Fantáziavirágokban lángolok.

Felhők kavarognak lelkemen
Gyűlölöm az éjszakát
Sötétfekete leplekben
Öltözni egy éven át.

Tudnál kölcsönadni fénysugárt?
Kint az utcán kémek labdáznak
És bérgyilkosok öntözik a fát
A villamosok tengerében áznak át,

Míg maguk is apró szerelvényekké válnak
Nyikorogva futkosnak semmiségekért
Nincs idejük egy szelet almára
Egy csésze Nicaraguai kávéra
Viharfelhők sírnak lelkükért

Műanyaggá lett érzelmek kopognak
tűsarkon forgó palotáik ablakaiból
Könnyek amik kövekként suhognak
Megszokott és néma fájdalom...

Így táncol velem egy város
Ősi zenék ritmusa rángat
És körben milliónyi táncos
Itatja vérével a lángokat

Karácsonyfákra feszített latrok
Sírnak viszhangok erdejében
A sugárzó tábortűz ismétlődve pattog
Gőzmozdonyként pefegve füstcsíkot az égen

Ezer arcban láttalak már téged
Mégsem ismertelek soha
Lábdobogás töri meg a csendet
Apró sikolyok ostora

Lesújt és széttöri a rendet
Gyémánt sszemedbe mindig féltem nézni
Néztem inkább ahogy elvérzik a kéklő tenger
Te nevemet se tudtad volna felidézni

A percek, mint csápok körülölelnek
A nyugalom mint fagyott tótükör
Rásimul ezüstjével az éj és tündököl
De belülről már érzem, ahogy olvadt kő háborog
Dinamitként sistereg türelmetlenül

Az egyensúly szétesik
Új medreket marnak új folyók
Gyilkosokat terermnek emlékeik hordalékain.

Kihaltak a felhők
Nyomuk sem maradt
Az ég csupa fehér nap
És mint barmok a mezőn
Sóvárogjuk a friss esőt
Míg betondzsungelek tikkasztanak

Ó, friss esők vad villám hírnöke
Barázdákat vág hátunkba az eke
Barmok igája, mely gyönyörűségtelen
Dermesztő szél, dörgés, mely vért fagyaszt
Víz, ami kősziklákba is utat fakaszt
Hiányotok olyan hirtelen.

Nem halok meg egészen
Csak szikkadt földdé száradok
A mosoly mérgezetten hullik alá arcokon
Valami mélyen az emberek szívében
Ott szomjazik elszáradón

Az ajtónál kopogtat
Karmai ugrásra készek
Ívbe feszül a pillanat
Az árnyékok részegek
Homályosan jobbra-balra dülöngélnek
Mint minden kiragadott mozdulat

Amely csak összeláncolva értelmes egész
Darabokra törve üres rész csupán
Sötétség mely felemészt
Lebegő kvarcórák karcos oldalán

Palackozott este
Sopron export Budapestre
Tűztoronyból ébredés
Bezárva zombi testbe
Festék emlékeimbe döfő kés

Bábszínész kezek rángatnak szálaikon
Állok míg a világ körülöttem újjá változik
Drótkötelek feszítenek, pitonokként emésztenek
Kiköpnek mint ízetlen falatot
Eldobnak. Elfelejtenek. Új karakterek
Születnek majd lapjaikon

Így varázsolnak kővé embereket
Mert a szobrok egykor élők voltak
Érzékcsalódásokká bomoltak
Foltokká áztatták a színeket
Hogy ne mozogjanak.

Add vissza elveszített fájdalmaimat
A szenvedés tisztító szappanom
Szennyes lelkem előáztatom
Végül mint egy elzúgó gyorsvonat
Tavaim csillogó tükrében rázatom..

Sziasztok!

Itt a verseim szeretném publikálni!

Olvassátok, és nyilvánítsátok ki (nem)tetszéseteket, véleményeteket!

Illetve kérdezzetek, ha valami nem világos

Tschüss,