Kihaltak a felhők
Nyomuk sem maradt
Az ég csupa fehér nap
És mint barmok a mezőn
Sóvárogjuk a friss esőt
Míg betondzsungelek tikkasztanak

Ó, friss esők vad villám hírnöke
Barázdákat vág hátunkba az eke
Barmok igája, mely gyönyörűségtelen
Dermesztő szél, dörgés, mely vért fagyaszt
Víz, ami kősziklákba is utat fakaszt
Hiányotok olyan hirtelen.

Nem halok meg egészen
Csak szikkadt földdé száradok
A mosoly mérgezetten hullik alá arcokon
Valami mélyen az emberek szívében
Ott szomjazik elszáradón

Az ajtónál kopogtat
Karmai ugrásra készek
Ívbe feszül a pillanat
Az árnyékok részegek
Homályosan jobbra-balra dülöngélnek
Mint minden kiragadott mozdulat

Amely csak összeláncolva értelmes egész
Darabokra törve üres rész csupán
Sötétség mely felemészt
Lebegő kvarcórák karcos oldalán