Karácsonyfákra feszített latrok
Sírnak viszhangok erdejében
A sugárzó tábortűz ismétlődve pattog
Gőzmozdonyként pefegve füstcsíkot az égen
Ezer arcban láttalak már téged
Mégsem ismertelek soha
Lábdobogás töri meg a csendet
Apró sikolyok ostora
Lesújt és széttöri a rendet
Gyémánt sszemedbe mindig féltem nézni
Néztem inkább ahogy elvérzik a kéklő tenger
Te nevemet se tudtad volna felidézni
A percek, mint csápok körülölelnek
A nyugalom mint fagyott tótükör
Rásimul ezüstjével az éj és tündököl
De belülről már érzem, ahogy olvadt kő háborog
Dinamitként sistereg türelmetlenül
Az egyensúly szétesik
Új medreket marnak új folyók
Gyilkosokat terermnek emlékeik hordalékain.
ezer arc
2008.01.12. 16:48 versiro
Szólj hozzá!
Címkék: vers én irodalom arc olvasó saját ezer
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://versblog.blog.hu/api/trackback/id/tr71294726
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
