A határok a tűzben oszlanak
A kőbe vésett szobrok is leomlanak
Az idő végül megeszi a világot
Mint egy óriás száj mit Isten kitátott
Hallottam, hogy valaki kiáltott
Víz alól jött át a nevem
Ereimben a vér dermedten szivárgott
Megbénított a félelem
Elzsibbadt a kezem-lábam
A hangom is remegett
Csak az volt minden vágyam,
Hogy hirtelen hazamegyek
Szédültem és szégyeltem magam
Hogy oktalanul szétesek
Azt hittem, kinőttem már, erre lerohan
Egy átutazó, céltalan, múltbéli pánikroham
Ahogy a nyúl néz a kígyó szemébe
Vagy mikor először néztem lányok szemébe
És elkaptam tekintetem
Éreztem, hogy menekülni kéne
Annak ellenére, hogy nem üldöz senki sem.
Egy lakatlan sziget
Ahol elbújhatok
Nem szenvedek
Csak meghalok
Mindennap a démonjaimmal harcolok
Az emberek messze vannak
Minden, minden megfagyott
Hiába kiáltanak.
A Föld alapjai rengenek
Égig érő tornyaink is elmossák a tengerek
Az idő lassan megeszi a világot
Mint egy éhes száj mit Isten kitátott.
Isten szája
2008.02.04. 21:09 versiro
Szólj hozzá!
Címkék: isten idő szája
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://versblog.blog.hu/api/trackback/id/tr73325505
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
