Felhők robbannak az égre
Mint vízbe pattogatott kukoricaszemek
Fehér pamacsok a kékbe
Majd az alkony ezüst vére
Lehunyja álmos szemed

Ezer ujjként nyitja szét
Lombos fáit a föld
Hogy napsugarakat igyon
Virágokat szüljön a zöld

De ökölbe szorítja kezét  a tél
És a táj meztelenre vetkezik
Mint porcukor a baklavára
Úgy hullatja dús pelyheit

A múlt már nem létezik
Megfakult sárga barna levél
Könyvlapok közt törékenyre száradón
Szilánkokra törik minden remény
Ha markomba szorítom

Minden fűszál egy univerzum végtelensége
Leggyengébb erő a gravitáció
Mégis folyton zuhanunk a mélybe
Minden csillag vonz az ölébe
Minden fűszál evolúció

Vízbe potyogtatott kavicsok
Szavaid, szádról hullanak
Elmémben hullámzanak
Hűs vizű halastó tudatom
Ráfeszül zafírként azúregű nyugalom

Az égen kecses ecsetvonások
És korbácsok sújtják Genezáret tavát
Szél csapkodja odafenn a menny ajtaját
Ha hiszek, vizeken járok.
Vizeken járok és felhők felett.