Olvadó jégcsapok leselkednek lelkeink fölött
Vágyaimból szőtt takarókba öltözök
Szememben szikráznak a múló gleccserek
Mint egy néma gondolat, én is eltelek
Kinn zöld fenyők mélabúsan állanak
Szürke ködbe burkolózva dideregnek néhanap
Árnyaim a tükörerdőben, meg nem értenek
Szilánkosra törtek össze márvány zátonyok
Röntgenfelhők, szivárványok között az égbe lépkedek
Hullócsillagokkal, vörös csíkkal mélységekbe zuhanok
Kinn csípős északi szél harap
Rázza a bokrokat az ősi harag
A nappalok, mint szennyesem, éjszaka levetkezem
sáros önmagam. Vérízű álmaimban fürdetem
Fájdalom folyam, összetört csontjaimat óvatlanul mozgatom
Óránként felébredek, szemhéjamra nem száll nyugalom
Az eső a fűszálakon - sok kicsiny harang
Ólomsúlyú, sötétzöld smaragd
Rabláncként húznak alá perceim
Messze még a reggeli fénysugár
Leomlanak elefántcsont elveim
Csörömpölő porcelán
Meddig áztat még -e szürke nagy folyó?
Aki sehova sem tart, annak egyik szél sem jó
Nem nézhetek már többet félre
Körülöttem kiürül a felperzselt bolygó
Az égen imbolygó űrhajók készülnek a télre
Megyek haza délre, meghalni sehol se jó, de megtisztít a fájdalom...
Fejem fölött okkersárga lámpások gyullanak
Akvamarin dunyhák közt álmosan hullámzanak
