Láncok a kötelek szemhéjamon
Álmomban is érzem a hajnalt, érzem a sorsomat
Kötelekkel húznak át ágyamon
Vágóhíd vár rám, hogy feláldozzanak
Gyűjtsetek rőzsét és gyújtsatok tüzet
Tekerjétek fel maximumra a csillagokat
Hogy burger ne legyek, hogy megijedjenek
Tetemem árnyékaitól. Vérszagra gyűlnek a legyek
Lehántják rólam bőrömet és kifordítanak magamból
Torkomat szántják és felitatják véremet
Az élet vége egy hatalmas karambol
Földrengés fordítja ki alólam az úttesteket
Összekarmolja majd felvagdalja ereink a világ
Fejemet, tagjaimat kosarakba gyűjtik
Kampókat szúrnak hátamba és vonszolnak az égen át
Kosaram kiönti, a szemét felett bűzlik
Húsom darálja, lelkem kivonja, hűtlen renegát
Gyújtsatok jelzőfényeket, figyelmeztetésül
Kerüljék el utamat a vándorok
Sikoltsatok velem a mészárszékből
Konzervekbe tesznek, cafatjaimba roskadok
Velem haldoklik a 21. század
Tűzhelyeken melegítenek, lelkembe, álmaimba hamvadok
Lebontják az emlékekből épített házat
Elfelejtenek, míg elfelejtem, ki vagyok.
Ki tart hát velem a füstölgő hullákon át?
Gyújtsa fel otthonát, aki még lázad
Pusztítsa el börtöne előcsarnokát.
Ó, milyen tágra nyílnak ártatlan bociszemeid
Milyen messze csorognak jéghegyből olvadó könnyeid
Végül lángokba temet széteső tekinteted
