Te követed árnyékomként lépteim?
ha néha meg-megtorpanok
kihalt utcák jégszívű bércein
Mintha csak arcodat látnám és hangodat hallanám
Szívem is gyorsabban dobog míg megfordulok
Sötét utcák néma magaslatán
De úgy érzem a távolság ragacsosan nyúlik
És mérgesen karókat ver közénk
Minden ami köztünk volt álomként múlik
Emlékeinken az ősz beköszöntével lyukakat sző a fény
Te vagy a kiválasztott, az igaz, a neveden hívott ősi lény?
Ne kösd magad társaidhoz, ne legyen szükséged másra
Ne légy rab otthonodban, mások ábrándjainak mása
Legyél önmagad, lyukat szövő őszi fény
Emlékeztesd halottaid feltámadásra
Mert eltévedtek mind, gyengék legjobbjaik is
Ne mérd hát magad a reménytelenekhez
Ajtóm ma is nyitva áll előtted
A tükörben a kék eget vakító nap szúrja át
És érett búzakalásztól roskadnak a földek