Volt egyszer egy sivár éjfél, elmerengtem elterülvén,
Egy rég feledett tan különös és ősi könyvében,
Álmos lettem, fejem kókadt, ám hirtelen kopogtattak,
Lágyan, halkan kopogtak, kopogtak ajtómon nekem.
"Látogató", motyogtam,"kopogtat ajtómon nekem -
Csak ennyi, ennél több nem."

Ó, még tisztán emlékezek, zord December este kezek,
Minden egyes parázs szemed padlóba vésték velem.
Mohón vártam Én a hajnalt - hátha reggel enyhet ad majd
Enyhítve bút és fájdalmat - fájdalmam Lenore szívem
Ritka ragyogó Lenore - ért angyaltól kapott neven
Nálunk ő már névtelen.

És az összes bíbor függöny búsan selymes súllyal lengőn
Megriasztott - megfagyasztott, mint még soha senkit sem;
Szívem bár még vert riadtan, szóltam én földhöz tapadtan,
"Látogató látogatna, ott áll ajtómnál nekem,
Késő órán látni kíván, ott áll ajtómnál nekem -
Csak ennyi, ettől több nem."

Akkor új erőre kapva, tovább percig sem habozva,
"Uram", - mondtam, - "avagy Hölgyem, bocsánatát kell kérnem;
De már könnyű álom ringat, és Ön oly lágyan kopogtat,
Olyan gyengén kopogva, kopogva ajtómon nekem,
Halkan, alig hallhatón" - kitártam ajtóm hirtelen -
Sötét volt, és semmi sem.

A sötétségbe bámulva, sokáig álltam ámulva,
Rémálmokat álmodva, miket még soha senki sem;
De a csend töretlen tóként, némaságba fúlt hajóként,
Ajkamon egyetlen szóként suttogón - "Lenore!" - terem
Ezt suttogtam, és egy visszhang súgta, hogy - "Lenore!" - velem
Csupán ezt, és többet nem.

Visszatértem hát a házba, tűzben égő néma lázba,
Kopogásodtól fázva, mely hangosodott fülemben.                   
"Biztos", - mondtam, - "biztos, hogy ez csak ablakrács felőli nesz;
Lássuk hát, vajon ott mi lesz, leleplezve rejtélyem,
Szívem csak percig nyugodjon, leleplezem rejtélyem -
Csak szél ez, ennél több nem."

Hát kirántottam redőnyöm, és nagy lármával verődőn,
Belépett egy fránya holló árva korokból jelen;
Tisztelettelen - mi járna, percig sem maradva állva,
hanem mint egy úr vagy dáma, leszállt ajtómon nekem;
Leült Pallas mellszobrára ajtóm felett szemtelen -
Csak leült mindösszesen.

És az ébenszínű madár, búmat derűbe csalva bár,
Miként nézett vasszigorral mégis ünnepélyesen.
"Tarajod, ha érte olló" - mondtam -"nem vagy gyáván búvó,
Rémes, zord és ősi holló éji partról szökve el
Az Éj Plútói partján hogy hívnak úri neveden?"
Szólt a Holló, - "Sohasem."

Sokat csodálkoztam akkor, hogy a szárnyast szólni hallom,
Bár szava is lélektelen - teljesen lényegtelen;
Egyet kell, hogy értsünk ebben, soha még oly élő ember
Ki ily madarat látott fenn, szobrán, nem volt még egy sem,
Ajtaja feletti szobrán ily szörny egynek sem terem,
Ily névvel, hogy "Sohasem".

Magányosan ült a holló, ezt szajkózva a mellszobron
Ezt az egy szót mibe lelkét kiöntötte teljesen.
Aztán már semmit nem mondott - egyetlen tolla sem mozgott
Hangom is halkan morgott, - "Mások is elhagytak engem,
Reggel majd Ő is elmegy, mint az elszálló remények"
És azt mondta: - "Sohasem."

Oly riasztón, oly találón, csendet törő válaszától
"Kétségtelen", - mondtam ekkor, - "amit mond az mindene,
Mesterétől így tanulta, küzdve nagy búban, bajban
Űzve gyorsan és gyorsabban, míg éneke is teher-
Reménye is gyászéneket, komor terheket terem
Azt, hogy 'Soha-sohasem'."

De a Holló lelkem csalta, arcomat mosolyba hajtva,
Odatettem párnás székem, eléje egyenesen;
A bársonyba belefúlva,hangulatokkal sodródva,
Egy rég letűnt kor baljós madarán hogy  elmerengtem,
A régkor baljósan zord, rémes madarán merengtem
Hogyan érti,  "Sohasem."

Így ültem gondolkozóan, szavak nélkül szótlan - sótlan
A griffmadár tűzszemei perzselték mélyen mellem
Így ültem ott elmélkedve, fejem könnyen le –  letéve
Párnám bársony szegélyére, lámpafénye meredten
Bársony ibolya szegélyén, lámpafénye meredten
Ő nem ül, ó , sohasem!

Sűrűvé forrt a levegő, nem létező tömjénezők
Lengtek a csilingelő léptű szeráfok kezében
Sírtam: - "Ó te Isten űzte, angyalai által küldte
Enyhet adó hűs nepenthe, Lenore – emlékezetem
Idd, ó idd a friss nepenthét, Lenore - omat feledem"
Szólt a Holló, - "Sohasem."

"Próféta" – szóltam - "Éj szárnyán, próféta, madár vagy Sátán!
Ha ördög küldött, ha vihar vetett e partra, vagy sem
Győzd le bár azt ki délceg, holt földön mely megigézett
Rám vadászó lidércet, mondj igazat, esedezem,
Van balzsam Gileádban? Mondd meg, mondd meg, esedezem"
Szólt a Holló, - "Sohasem."

"Próféta" –szóltam - "Éj szárnyán, próféta, madár vagy Sátán!
A fölénk hajló mennyben, ahol uralkodik Isten
Mondd meg e csüggedt léleknek, hogy a távoli Édenben
Van leány az égen, Lenore - angyaltól kapott neven
Van ritka, ragyogó Lenore - angyaltól kapott neven?"
Szólt a Holló, - "Sohasem."

"E szavad legyen a végszó", -  kiáltám," - madár vagy démon!
Az Éj Plútói partjához térjél vissza veszetten,
Sötét tollat ne hagyj ekképp hazugságod emlékeként,
Magányom taván vihar ég, hagyd el szobromat nekem!
Tépd ki csőrödet szívemből, távozz ajtómról nekem!”
Szólt a Holló, "Sohasem."

És a Holló meg se rezdül, mindig csak ül, mindig csak ül,
Pallas megfakult mellszobrán ajtóm felett szüntelen,
És a szemében úgy látszik, alvó démon fénye játszik,
Lámpafényben úszva ázik, árnyékot vet odalenn,
És a lelkem az árnyékból, ami lebeg odalenn
Nem száll fel már – sohasem!