Távolban morajlik a tenger
De idáig már nem hallani el
Nem látni bronzba nyúló hullámait
A zuhanó vidéket hogyan lepi el
Bronz inverz lepel mely fölénk hajlik
Nem látom, csak tudom, hogy morajlik a tenger.
Kerek erdő közepén fejem a térdeimre hajtom
Madarak felrebbennek, faágak megremegnek
Elvesztegetett perceim összefognak, rámnehezednek
Kiáltok, kieresztem bennrekedt hangom
Madarak felrebbennek, faágak megremegnek
Elvesztegetett perceim összefognak, rámnehezednek.
Általában erősek az emberek
Hordozzák bénán a súlyos terheket
Füleik, szemeik a tábortüzeket kutatják
Nem érzik az ajtó mögött lapuló gyengeségüket
Aztán lehullanak, mint fakó levelek
Nem fájnak sebeik, a holnapot nem látják
Értelmetlen, céltalan, hiábavaló
Az erekben sikoltó, megtorpanó
Örökké élő létezés
Mélységbe alábukó süllyedő hajó
Születésemtől fogva tartó fogvatartó szétesés
Ezüst felhők lomha füstje
Száll az égből hozzám alá
Csillag este homlokomra festve
Elmosódó álmos láthatár
A fordulópont mindent megváltoztatott
Némán, csendben, hátulról támadott
Eltörölte a régit, kőbe véste a jövőt
A tábortűz csupán kihúnyó pillanat
Mely előkészíti az utána érkezőt
A legutolsót, túl az Óperencián
Milyen nagy szerencse ez
Mint csontokat hidaló platinalemez
Mikor fölém tornyosul a habos óceán
Számtalan ívével sem boríthat el
Csak egyvalaki jó, csak egy ország végtelen
A távolban morajlik a halál
Nem érinthet, nem érhet el
Süllyesztő, ordító, üres lékemen
Már nincsen lyuk, repedést sem talál.
Zászlóimat a szélben lengetem
Vitorláimat büszkén kihúzom, dagasztom
Kapaszkodóimat elengedem,
A napfényhiány miatti melankóliát
Bőrömön, testemen, arcomon
érzem a virágok illatát.
