Nem én alszok, hanem a teremtett világ
Maga alá bukva kómában hever
Igazából talán senki se lát
Szörnyű nagy teher

Az óceán kupolaként feszül
A fenék iszapjára
Ahol az elektronok hangyaként cammognak sorban
És a fal minden lépéstől dobban
Táncolnak leveleik szórva a fák
Míg az ég a naptól lángra lobban belül

Úgy érzem nem ide tartozok
A realitás céltalan
Körülöttem minden halott
Mozdulattalan

Kiülhetnénk teázni a verandára
Liánokon függőágyba
Hallgatnánk ahogy a hó ropog
Mikor olvadnak a lábnyomok

Hallgatnánk egy lágy zenét
Halott költők énekét
Ha olvasnánk a híreket
Mi tudnánk, hogy csak képzelet

A halált érzem az üres térben
Meglapul valahol
Vár észrevétlen míg minden átalakul

Az ég most sötét
Hömpölygő mély folyó
Ellepi a föld színét
Süllyedő hajó

Átlátszó műanyagdoboz
Amiben ételeket hordozok
Még üres mégis meglepetést okoz
Hiszen elgondolkozok.