Még nem látom a tájat, és nem hallom szavad
Még nincsen lehetőség, csak homályos tükör
Képtelenség minden múló pillanat
Semmit sem szabad, kínzó perc gyötör

Nyugalmam megmászhatatlan szikla
Kezem némán ölembe hull
Hiányzik odabenn egy szikra
Amitől a tudat módosul

Ami meggyújtaná száradó leveleim
Lángra gyújtani a kavargó avart
Mint kézzel írott tűzbe mártott leveleink
Törékeny tájamon kavargó nyári vihar

Felfedezem a felfedezés örömét
És örömöm tüzébe mártalak
Magamat kerestem kutattam rég
És eközben téged láttalak

Van már táj és vannak már szavak
A falak feledésbe omlanak
Mint kígyó amely farkába harap
Minden egyenes mindig az origóba tart.
Te, Én, s a világ gyorsulón hazafelé szalad.